Let's do the Time Warp again - Moros & Ikaros

× Let’s do the time warp again ×

Moros & Ikaros

-----------------:O:-----------------

Sokadjára csináltam már ezt, de most először tettem önös érdekből. Nem mondtam meg senkinek, nem kellett tudniuk, és talán hülyeség is volt. Talán nem is sikerül. De akkor is meg kellett próbálnom. Minden kisfiú arról álmodozik, hogy milyen lehet az apjával felnőni, ha nem volt nekik, és akkor is, ha volt, de korán elvesztették. Talán én tartoztam a szerencsésebbek közé, mert legalább az a kevés emlék, ami volt, az szép volt, és nem kellett tartanom attól, hogy idővel kiderül, hogy egy világi rohadék volt. Ám visszautazni a múltba, és beszélni onnan valakivel, nem pedig csak láthatatlan szemlélőként létezni a legjobb esetben is rizikós volt. Szóval, ahogy ilyenkor szokásom volt, nem szóltam senkinek, csak lehajtottam két újabb kortyot a főzetből, mint már annyiszor. Egészen kezdtem megszokni az ízét, pedig szar volt.
Próbáltam koncentrálni. Estrance, léghajóbaleset, csak nem lehetett belőlük olyan sok. Végül megjelent a szemeim előtt a múltbeli város képe. Nem olyan volt egészen, mint a saját jelenemben, de azért voltak dolgok, amik állandók maradtak a legnagyobb viharok közepette is. Az obszervatórium. Az akadémia bronz épülete. A fal. Nem mintha olyan sokszor jártam volna itt, de az a néhány alkalom beleégeti ezeket a nevezetességeket az ember retinájába. Meg a félfaunokéba is.
Nem kellett sok, hogy meglássam a két léghajót épp az ütközésük előtt. Felrepültem egy közeli ház tetejére, de még tisztes távolságba, aztuán leültem, és vártam. Vártam, és nem gondoltam arra, mi lesz, ha nem jön el, ahogyan arra sem, hogy most vajon mennyi időnk volt. Reméltem, hogy nem csak addig a pillanatig fog tartani, ameddig a két monstrum egymásnak megy, az igazán csalódás lett volna.
Mi van ha nem jön el?
De talán ami még rosszabb volt… mi van, ha igen?

× Let’s do the time warp again ×

Moros & Ikaros

-----------------:O:-----------------

Megpördültem, amikor meghallottam a hangot – apám hangját – a hátam mögül. Hát eljött. Nem tudtam, hogyan kellett volna éreznem magam, a szívem összerándult, de túl is csordult. Ezeket az érzéseket szoktam általában elmés visszavágások és megjegyzések mögé rejteni, és csak megvárni, ameddig elmúltak. Mindenesetre hagytam az arcomra egy félmosolyt kiülni.
- Gyanítom összeütköznek, és legalább az egyik ki fog gyulladni. Mivel a házak felett vannak a törmelék meg fog rongálni néhány épületet, és lesznek személyi sérülések is. Miért pont ez a pillanat? – kérdeztem inkább. Elég léghajót láttam már leesni ahhoz, hogy meg tudjam tippelni egy ilyen baleset kimenetelét, de nem értettem, az apám miért pont ilyen körülmények között szeretett volna találkozni velem. Miért épp ez jutott eszébe?

× Let’s do the time warp again ×

Moros & Ikaros

-----------------:O:-----------------

Közelebb akartam óvakodni a tető széléhez, de apa épp most ült le mellém, és bár mindig nehezemre esett a fenekemen maradni, most azért megerőltettem magam.
- Evangeline néni… az álmodó, aki segít utazni, vén banya, de sokat látott már… szóval szerinte nem szabad látni magunkat. Bár lehet ezt csak a jövőre értette. – vontam vállat végül. - De ha már itt vagy, akkor az azt jelenti, hogy te szerencsésen leértél, és ez a fontos. – vigyorodtam el. - És nem lövöm le a viccet. Igyekszem semmi fontosat nem lelőni előre, bár azt hiszem az, hogy ki ül a Sinarini trónon éppen nem is igazán fontos. Úgyse csinálnak semmit sose, ameddig valami nincs közvetlenül az ő küszöbükön.
Ez után a gondolataimba mélyedtem. A Lughnasad. És az az átkozott hely. De tény, hogy a találkozás a nénikémmel a múltban sokat segített, mert legalább tudtam merre induljak el.
- Csak még több kérdést találtam, megoldást nem. – nyújtóztam ki végül fölfelé, és egy kicsit a szárnyaim is megmozgattam. - De ez azt hiszem mindig így van a nagyon ősi dolgokkal, főleg hogyha olyanok hagyták itt, akik sokkal többet tudtak a világ működéséről, mint amit mi valaha fogunk. Fegyvert reméltünk, az nem volt.
Igazából a legnagyobb problémám az volt, hogy ötletem sem volt mennyit árulhattam el neki. Legszívesebben mindent ráöntöttem volna, de nem tehettem meg. Túlságosan kockázatos lett volna.
- És ti? Különös volt látni ott téged, Zoit, és persze Moira nénit is. Ő persze emlékezett, csak nem tudta az én időmben mikor lesz, és nem akart előre szólni.

× Let’s do the time warp again ×

Moros & Ikaros

-----------------:O:-----------------

Államat a tenyerembe ejtve félrebillentett fejjel hallgattam. Azokról a kecskeszorítókról én is tudtam volna mesélni, de az biztos, hogy apámnak is megvolt a maga része a kalandokból.
- Már nem vagyok gyerek… – kezdtem volna bele a szokásos mondókámba, amit Moira néninek is annyiszor elmondtam már, meg mindenkinek, aki ebben a különös múltban ahol ültem már felnőtt volt. Ám a természetesség, amivel apám tálalta… - Hát igaz volt? Valóban jártál a lidércek őshazájában? Milyen volt valójában? Rettenetes helynek képzelem… Én nem voltam más világokban. – mondtam kicsit csalódottan. Pedig érdekes lett volna, és ki tudja mi mindent találtunk volna ott! Talán nyomokat. Magyarázatokat. Győzelmet. Bármit.
- Negyvenkettőt töltöttem a nyáron. Emberek között sok, faunok között kevés. Itt is két világ közt rekedtem, ahogy mindig, de ez legalább idővel elmúlik. – nevettem fel. Nem lehetett vele mit tenni, ígyhát inkább nevessünk rajta, minthogy sírjunk. Amikor viszont Moirát említette elhervadt a mosolyom.
- Él, de azt hiszem túlzás, hogy virul. Az űrt, amit te hagytál nem töltheti be semmi, bár azt mondja ezt nem értheti, aki nem iker. Szerencsére a kuzinjaim adnak neki elég elfoglaltságot, meg hát én is adtam, amikor végül hozzá kerültem, és Psyché jelenléte is jót tesz neki. Gyakorlatilag felnevelt.
Tudtam, hogy apámnak és Moirának megvoltak a maguk nézeteltérései, alapvető dolgok, amiket nem tudtam mennyire tudtak végül rendezni. De ahogy mindig az idő náluk is lecsendesítette a hullámokat. Azért azt hiszem ezt nem ártott, ha tudja, hogy bármi is volt közöttük a múltban és akár megbékéltek egymással végül akár nem, Moira néni ott volt, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Nekem mindenképp, de közvetve így talán neki is.
- Békénhagyjuk. Közben hol tartunk? – dőltem előre a baleset felé.

× Let’s do the time warp again ×

Moros & Ikaros

-----------------:O:-----------------

- Azt gondoltam csak mese. – vontam vállat bocsánatkérőn. Kicsiként persze elhittem, ittam minden szavát, de ahogy egyre idősebb lettem feltételeztem, hogy a mesék csak mesék voltak. Persze amennyi mindent azóta átéltem gondolhattam volna, hogy talán volt abban valami, amiket az öregem mondott annak idején. - De gondolom igen, mert nem hallottunk róluk. Pedig biztos van csodálatos is a világok között. Meg ezek szerint szörnyű is.
Csillagtenger. Milyen szépen is hangzott ez. Az ajkaimra újabb félmosoly húzódott, ahogy összehasonlította a helyzetünket és azt is, hogy ha én megszülettem, legalább valamit jól csinált. Igen. Jó apa volt, legalábbis az emlékeim szerint, szóval azt mindenképp.
- Azért ez mégsem egészen ugyanaz. Rólad nem látszik már rénézésre, hogy nem tartozol sehova. – mondtam miközben megmozgattam a szárnyaim csakhogy demonstráljam. - Még régen gondoltam rá, hogy csak levágom őket. De szeretek repülni, azért kár lenne, idővel meg megszoktam, hogy elsőre mindenki meglepődik, két mondattal letudom, hogy igen-igen, félvér vagyok, és ha egyszer megnősülök remélem a feleségem alakváltó lesz és álmodó, csakhogy az én gyerekemnek már a teljes repertoár meglegyen. – tényleg ezt szoktam mondani. Persze ilyen nő még a láthatáron sem volt, de azért álmodni lehetett.
Persze apám nem mindent csinált jól azért. Például elég rosszul csinálta azt, hogy meghalt. Psyché említésére bólintottam, nem értettem ezen miért ütközött meg ennyire. Azt már jobban, hogy a kuzinjaim létezésén miért.
Felnevettem.
- Miért, azt gondoltad Moira néninek sose lesz senkije? Meglepően sok kuzinom van innen-onnan, bár a többségükkel csak egyszer-kétszer találkoztam. De azt hiszem ez megint olyan poén, amit nem lőhetek le.
Végülis elég gázos lett volna, hogyha elmondom ki lesz Moira nénikém férje, és ha apa találkozik vele majd rá is bök vagy ilyesmi. Nem, ezeket jobb volt első kézből látni azt hiszem.
Felálltam és előre mentem, hogy jobban lássam a balesetet. Persze apát rögtön kiszúrtam, ahogyan a többieket is, ahogyan elhagyják a süllyedő léghajót. Ez után pedig valóban jött az ütközés és a robbanás, fényes lángokkal, majd persze a sikolyok is. Megráztam a fejem. Nem szerettem a sikolyokat.
- Kockázatos ugrás. Már tudom honnan örököltem a vakmerőségemet, bár engem emiatt többnyire szidni szoktak. Nem lehetett túl régen, mármint neked, pont úgy nézel ki mint most.

× Let’s do the time warp again ×

Moros & Ikaros

-----------------:O:-----------------

- Megnézném az ősi Tír na nÓgot. Az itteni részében voltam. Nagyrészt kíváncsiságból, de dolgom is volt arrafelé. Gyönyörű hely egyébként, ha csak a természetet nézzük, azokat nem, akik benne élnek. – mosolyodtam el fanyarul. Meglepő módon én az embereket szerettem a legjobban. A saját népemtől nem kaptam sok jót összességében – egyik népemtől sem – csak egyénektől, az emberek viszont már megszokták a rengeteg más fajút, és hozzám is nyitottabban álltak. Szerettem a pörgést, a bátorságukat, az újra való nyitottságukat, még akkor is, hogyha közöttük is voltak jók is meg rosszak is, de az meg mindenhol volt.
Amikor elkezdett tippelgetni mi lehetett a másik felem csupán a szemöldököm rezzent meg, és a szárnyam is, de mivel gyorsan tovább is haladt a gondolatmenetben, ezért inkább nem erősítettem meg és nem is cáfoltam meg semmit. Azért szerintem az éjtündért magától is gyorsan kizárhatta. Általában fénytündért szoktam mondani, hogyha valaki rákérdezett.
- Nem akarok olyan lenni, mint mások. Eleve elég esélytelen, szóval inkább bedobom a közösbe én is, ami nekem van, ahogy a többiek is. Az emberekkel jól elvagyok egyébként. Kár, hogy gyorsan öregszenek, de azt hiszem éppen ezért gondolkoznak úgy, ahogy.
Akartam, hogy lássa, nem voltam elveszve a világban. Nem voltam feltétlenül magányos minden furcsaságom ellenére sem. Voltak akik elfogadtak, voltak barátaim, voltak, akiket nagyra becsültem, és ez elég volt. Inkább csak az volt a gond, hogy nem volt hely, ahol letelepedhettem volna úgy igazából, és bár most még kielégítettek a kalandok, tartottam tőle, hogy ilyen hely később sem lesz soha.
Utána pedig jött az téma, amit szerettem volna elkerülni, pedig tudtam, hogy idővel, valamilyen formában fel fog jönni. Az anyám. Láttam apám tekintetében a kétségbeesést, hogy talán ő szúrt el valamit. Nagyon szerettem volna megnyugtatni, hogy ez nem így volt, de igazából nem tudtam. Ahhoz tudnom kellett volna, hogy végső soron mi történt, de ezt a témát én magam is kerültem, mint a tüzet, haragos dacba csavartam és nem kérdeztem azoktól sem, akikről pedig biztos voltam benne, hogy tudták.
- Nem tudom. Nem emlékszem rá. Elment és nem jött vissza. De ha még a te hibád is lett volna, értem akkor is visszajöhetett volna később, de nem tette. Szóval, bár nagyon halványan emlékszem, hogy sokat veszekedtetek, az, hogy nem volt az életemben, nem a te hibád, hanem hogy ő volt szar anya. Igazából azt se tudom él-e még, de nem is érdekel. – ennél többet igazából akkor sem tudtam volna mondani neki, hogyha akartam volna. De legalább az utolsó mondatára tudtam bíztatót adni.
- Ahogy mindenki a saját szüleitől. Senki se tökéletes. A te legnagyobb hibád az volt, hogy meghaltál. Pedig sokszor jó lett volna a tanácsod és a támogatásod, de azt hiszem erről nem te tehetsz. Ha ez vigasztal, elég sokat megöltem a kultisták közül később.

× Let’s do the time warp again ×

Moros & Ikaros

-----------------:O:-----------------

Minden fiú azt várta talán, hogy az apja majd bocsánatot kér tőle a vélt vagy valós sérelmekért amiket okozott. Én nem vártam ilyesmit. Igazából csak jó volt újra látni, beszélni vele, hallani a hangját. Kicsit elképzelni, hogy milyen lehetett volna, ha azon a délutánon a Peremen nem szakítanak el tőle, ha életben maradt volna, vagy bármi. Ő viszont mégis bocsánatot kért. Azért, hogy meghalt, azért, hogy nem jó párt választott magának, nekem pedig lelkiismeretfurdalásom lett, hogy azokkal, amiket megosztottam vele a jövőből fájdalmat okoztam. Csak azt szerettem volna, ha büszke rám inkább, bár tény, hogy annyit nem volt időm elmondani neki, hogy az lehessen.
Lehet. Túl sok volt a lehet, nem szerettem ezt a sok bizonytalanságot, pedig a talaj, amin most jártunk túl ingoványos volt bármi máshoz.
Én is lebámultam a lángokra. Szinte kényszerítettem magam, hogy végignézzem a jelenetet, ahova visszautaztam. Láttam a sérülteket, és láttam apámat is odalent irdatlan köveket megmozgatni. Közben pedig gondolkoztam, a kérdéseimen, amikre akár most is tudott volna válaszolni, de hirtelen nem jutott eszembe egy sem. Persze később majd biztos lesz valami és átkozni fogom magam érte, de most csak ültem, beszívtam a füst illatát, és próbáltam örülni a társaságnak.
- Tudod, még nem történt meg. Már a halálod. A te jelenedben még élsz. – jegyeztem meg. - Mármint tudom, ez nem igazán kérdés, de azokat a döntéseket, amiknek a miértjét firtatnám, például, hogy miért a Peremet választottad, hogy ott éljünk Sinarin vagy Estrance, vagy az emberek világának bármely más pontja helyett, ezt még nem hoztad meg. Sőt, mi van, ha sosem fogod, most, hogy tudod mi vár ott rád? Én nem hiszem, hogy a sorsunk kőbe lenne vésve, megváltoztathatatlanul. Akkor csak hátradőlnék én is és rábíznám magam az istenekre, mondván, hogy úgysem tehetek semmit, már mindent eldöntött valaki nálam hatalmasabb. De ha mégis kőbe lenne vésve… Akkor törd össze azt a követ is. – villantottam rá egy félmosolyt. Hallottam a történetet, hogyan szabadított meg egy fauntörzset egy boszorkánytól, és hogyan pusztított el egy ősi kőoltárt, ami a boszorkány erejének forrása volt. Az a kő, amibe a sorsát vésték miért lett volna még annál is különb?

× Let’s do the time warp again ×

Moros & Ikaros

-----------------:O:-----------------

Az eddigi szavai, amiket mondott, ahogy mondta, azok alapján ilyesmire számítottam, már ami a választ illette. Összeszorítottam az ajkaimat, nagyon viaskodtam azzal, hogy kiabálni kezdjek vele, az arcába vágjam, hogy ez nem lehet igaz, hogy Adriata kegyetlen, hogyha ilyen sorsot szánt neki… nekünk. A szárnyaim rezegtek és a farkam is csapkodott, mint általában, amikor ilyen frusztrált voltam, de próbáltam magam nagyon visszafogni.
- Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. – közöltem vele csöndesen, s zinte suttogva, mert féltem, hogy minden más kiabálássá válna. - Mindenki azt mondja, aki a jövőt fürkészi, hogy csak lehetséges jövőket látnak. A legvalószínűbbet, de nincs olyan, hogy biztos jövő. Bár sosem volt túl szoros kapcsolatom papokkal, de akik volt, azok is azt tanították, hogy az istenek folyamatosan próbára tesznek minket. Adriata csillagtengere hatalmas, és nem csak egy irányba lehet hajózni rajta, hogy a hasonlatodnál maradjunk. Mi másért engedték volna meg neked, hogy lásd a jövőt? Hogy találkozz velem? Ilyen kegyetlenek volnának, hogy mutatnak egy sorsot, egy rossz sorsot, amin nem változtathatsz?
Próbáltam érvelni és kordában tartani az indulataimat, de elég nehéz volt.

× Let’s do the time warp again ×

Moros & Ikaros

-----------------:O:-----------------

Hát persze, hogy tudta, hogy éppen dühös voltam. Nem is álmodtam volna róla, hogy ezt el tudom rejteni előle, és nem is ez volt a célom… Inkább csak meg akartam akadályozni minden morzsányi akaraterőmmel, hogy haragban váljunk el egymástól, vagy úgy, hogy kiabáltam vele, vagy esetleg megsértettem. Annál jobban semmit nem bántam volna, így ez a visszafogottság inkább magamnak szólt, semmint neki.
- Tudom. És azt is tudom, hogy nem rejthetem el előled, de inkább megpróbálok viselkedni, ha már próbáltál belém némi jómodort is verni, nem csak barbárságot. – próbáltam viccelődni. A humor többnyire segített a nehéz pillanatokban, bár sokszor mozgott a cinizmus mezsgyéjén.
A kérdés persze jó volt, és biztos választ nem tudtam erre sem.
- Az én jelenem az az én jelenem, azon te változtatni nem tudsz. De teremthetsz egy másik jövőt neked, és egy Ikarosnak, aki bár nem én leszek, de azért mégis. Ha tudom, hogy létezik olyan világ, ahol te élsz és ahol együtt vagyunk, az nekem már elég. Vagy ha legalább azt tudom, hogy törekedsz rá, és nem süppedsz bele a bizonyosságba, hogy úgyis meghalsz a Peremen. Ez a gondolat azt hiszem segítene. Reményt adna, hogy én se hiába dacolok valamivel, ami megváltoztathatatlan, hanem igenis van befolyásom arra, hogy a világ hogyan fog alakulni. – ezek önző gondolatok voltak, de az apám nekem akart segíteni. Mindig engem tartott szem előtt és ezért nem lehettem neki elég hálás. És bár erre eddig nem gondoltam, most tényleg kikristályosodott bennem is, hogy nem is tanácsra volt szükségem. Reményre. És ezt megadhatta nekem.
- És ki tudja, lehet még el fogok tudni látogatni abba a világba. Ha a múltba és a jövőbe lehetséges, ahogyan sok már különös világokba, ez miért ne lehetne az? Szóval mielőtt még ez az emlék szétesne, meg kell ígérned nekem, hogy nem hagyod csak úgy megtörténni. – pillantottam fel rá nagyon komolyan.

× Let’s do the time warp again ×

Moros & Ikaros

-----------------:O:-----------------

Felvontam a szemöldököm. Nem tudtam, hogy most cinikus, vagy hogy csak azért ígérte meg, mert én kértem… De nem szegte volna meg a nekem tett ígéretét. Ebben muszáj volt hinnem, mert ha nem így volt, akkor ennek az egésznek semmi értelme nem lett volna.
- Jól van. Ha beszélsz egy nővel, akivel semmi kedved, annak tényleg nagy súlya lehet. Én kerülöm az exeimet mint a tüzet. – kuncogtam. - Értékelem, hogy bevállalod értem.
Persze fogalmam sem volt, mégis ki lehetett az a nő, akivel nem volt kedve beszélni, de nem tudtam másra gondolni. Végülis kamasz voltam vagy mi a fene. Szigorúan faun-mércével persze.
A következő ajánlata viszont már komolyabb volt, de egyben furcsább is. Hiszen apámnak fogalma sem lehetett még a harcunkról. A háborúról, amiket vívtunk, az erőkről, amik elszabadultak. Hogyan tudna fegyvereket elrejteni nekünk?
- Ide sajnos sokkal több kell puskapornál. Még nem sikerült egészen megértenünk az ellenséget, de ősi és hatalmas. Egy szinte végtelen értelem, kegyetlen célokkal, de a miérteket nem tudjuk, és azt sem, hogyan lehetne áttörni a pajzsait, és hogyha egy valamit elpusztítunk kettő jelenik meg a helyébe. Mintha mindenhol ott lenne és sehol sem, és valamilyen módon köze van az Ütközésekhez is. Persze ez azt hiszem most rohadt idegesítően titokzatosnak hangzik. Bárcsak többet tudnék mondani! De persze… jól jön a puskapor is. Meg valami olyan, ami megbontja az olyan ősi anyagok szerkezetét, mint amiből a kőoltár volt, amit összetörtél. – végülis tippeket adhattam neki. Szerettem volna többet mondani, de sajnos mi sem értettük egészen, hogy mi ellen harcoltunk. Csak kapálóztunk, apró győzelmeket arattunk és még annál is több vereséget szenvedtünk. - Meg ha rájössz, hogyan lehet elpusztítani egy titánt… Az is sokat segítene. – tettem még hozzá. - Esetleg… Írnál naplót? És elrejthetnéd oda ahova a fegyvereket fogod ha találsz. És akkor sok mindent megoszthatsz ami szerinted hasznos lehet.

× Let’s do the time warp again ×

Moros & Ikaros

-----------------:O:-----------------

Már én is vigyorogtam. Hőseposz három felvonásban, az már valami!
- Csak ne versben, kérlek! Azt mindig olyan nehéz kibogozni. De a véres részletek jöhetnek!
Én is éreztem a remegést, ami az ilyen emlékek végét jelentette. Szinte oda se figyeltem az elején túl arra, hogy mi is történt a léghajóbaleset alatt, de mind a ketten tudtuk, hogy valójában nem azért voltunk itt, hogy a múltat bámuljuk, hanem hogy a jövőbe tekintsünk, bár mindketten másképp. Bármennyire is szerettem volna, hogy örökké tartson, vagy legalábbis sokkal tovább, az alkimistafőzeteknek megvoltak a maguk korlátai. Eljött hát a búcsú ideje.
A dícséretre nem is tudtam, hogyan kellett volna reagálnom. Végülis ezt szerettem volna hallani, de így kimondva… meghatódtam? Azt hiszem.
- Én… köszönöm. Igyekszem megtenni, amit tudok. Jó volt látni téged is és… hiszek benned apa. Tudsz változtatni a dolgokon. – persze azt továbbra sem tudtam, nekem tudott-e segíteni. Ha letért az útról, ami az én jelenem felé vezetett, akkor lehet, hogy sosem fog eljutni hozzám a hőseposz, talán az a Moros, aki már halott volt sosem rejtett el fegyvereket, mert sosem találkozott velem, a mostani énemmel az ő múltjában… Áhh, ez bonyolult volt. De nem kellettek a fegyverek. Nem kellett információ. Az ő élete árán semmiképp.
Legutóbb egy hirtelen jött öleléssel köszöntem el tőle, de nem tudtam, jó ötlet volt-e. Így most csak álltam. Talán… vártam. Közben pedig a világ lassan szétesett körülöttünk, de reméltem, hogy még lesz egy utolsó… valami.

× Let’s do the time warp again – Aftermath ×

Moros & Daphne

-----------------:O:-----------------

A Szomorú Szerdák általában csöndesek voltak. Nekem ez nem volt szabadnap, ezért ilyenkorra gyűjtöttem a magányos munkáimat, amiben senki sem tudott segíteni, főleg unalmas papírmunkát. Már egészen ügyes voltam a nagy pennákkal, amikkel emberméretű nyomtatványokat kellett aláírnom, sokszor egész mondatokat is körmöltem egyedül, bár lassan ment és fájdalmas volt, de hát ez egy ilyen szakma. Most is egy kérelem elbírálásával, majd szignózásával voltam elfoglalva, amikor az egyik szolgáló lihegve berontott, hogy Mr. Greycloudnak valami baja van és menjek gyorsan.
Bevallom elsőre valami apró ostobaságra számítottam, elfogytak a tiszta ingjei… nem, azt nem hordott, akkor tiszta alsói (lehet azt sem hordott, de erről még sose bizonyosodtam meg), vagy bezárt a kedvenc kocsmája ezért a konyhában zokog… De arra nem számítottam, ami a szobájában fogadott. Nem mintha gyakran jártam volna a szobájában – voltam már, de arról ő szerintem nem tudott.
Egy üres üvegcse az éjjeliszekrényen, aminek már a szaga is szörnyű volt, az ágyon pedig ott feküdt a faun, mintha csak aludt volna. Kérdőn néztem a levegőben lebegve Ursulára. Morcimorc szabadnapos volt, alhatott pár órát, ha úgy tartotta kedve az esti szokásos tivornya előtt.
- Ne… nem ébred fel… – sírta a tenyeres-talpas szolgálólány, és ez az egy mondat is elég volt hozzá, hogy engem is elöntsön a pánik. Még mind túlságosan élénken emlékeztünk rá, mi történt a lidérc kaland után, még a személyzet is imádkozott, hogy kedvenc komornyikunkat ne vegye magához imádott istennője. Most meg ez… Azonnal a férfihoz repültem, és könnyeden landoltam a mellkasán. Miköben felsétáltam az arcához, éreztem, ahogy túlságosan lassan, de időnként vert egyet a szíve, de azon kívül, hogy még nem volt halott, cseppet sem volt megnyugtató.
- Moros. – szóltam rá normális hangerővel, de semmi reakció. Közelebb sétáltam. - Moros!
Semmi.
Amennyire erőmből tellett pofon vágtam, mert mostmár mérges voltam, és azért akkorát még tudtam ütni, hogy legalább felébredjen rá.
- MOROS!
Semmi.
A szívem olyan hevesen kalapált, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. Levert a jeges verejték, hogy Ursula nem tévedett…
- Küldessen orvosért. Azonnal! – fordultam hátra a megszeppent szolgálólány felé, aki összekapta magát és elrohant, nagyon reméltem, hogy a telefonhoz. Rendkívül hasznos szerkezet volt, nagy és otromba így én nem tudtam használni, de azt tudtam, hogy az orvosoknak – a gazdag orvosoknak – szintén volt belőle.
Átröppentem az éjjeliszekrényre, hogy közelebbről is megszemléljem az üvegcsét, de semmit sem tudtam róla megállapítani. Akár méreg is lehetett, de… nem, az nem lehet. Vagy mégis? Hirtelen semmi más magyarázatom nem volt, minthogy a faun megitta, bármi is volt benne, és most olyan mély álomba merült, amiből talán sosem ébred fel, de mi van, ha ez is volt a célja? Nem volt az a fajta, de nem akartam magam azzal áltatni, hogy ennél jobban ismertem, vagy hogy pontosan tudtam mindig, hogy milyen pusztító viharok dúltak a lelkében.
Mérgemben felkaptam és a földhöz csaptam az üvegcsét, ami csörömpölve tört szét apró darabokra. Egy ideig járkáltam, de utána minél többet gondolkodtam, annál jobban eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Nem lehetett így vége.
- Nem lehet így vége… – mondtam halkan, és éreztem, hogy teljesen elkámpicsorodtam, az ajkaim legörbültek, és a szememből elkezdtek kövér könnycseppek hullani. - Kérlek kelj fel. Szépen kérlek… – sírtam. Hát ez nagyon kínos volt, de mit lehetett tenni, szerencsére nem látta senki. - Nagyon szépen kérlek…
Letelepedtem a párnájára. Néha óvatosan meglöktem hátha, de tudtam, hogyha a pofon nem segített ez se fog.