Come on down - Daphne, Kayne & Moros

Ki gondolta volna, hogy ez a felettébb érdekesnek ígérkező, némi kommunikációs nehézségekbe torkolló találkozó végül száznyolcvan fokos fordulatot vesz?
Ráadásul csevegni sokkal kevesebb idejük van, mint számolgatta, hiába tekerték a lehető legjobbra azt a szerencsétlen kormányt, nem elég a fordulatszám, túl nehéz a hajtótest és a manőver is levinné egy részét. Kockáztatni pedig most nem szabad, ha ő a felelős mindenkiért.
De a kiskövet asszony úgy látszik képes repülni ilyen magasságban is, hát csak reméli, hogy nem lesz robbanás és légnyomás, az mindannyijukra keresztet vetne.
- Sajnos nem, túl gyorsan közeledik és ahhoz képest ez lassú. Illetve én megpróbálnám, ha rajtam kívül más nem …
De konkrétan annyira lassú saját sétaléghajójuk, hogy belefullad a mondat vége. Az egész hajótest megrázkódik ugyanis, az ablakok hirtelen berepednek, de még a hajszáltörések művészi kibontakozásáról is lemarad mindenki, olyan gyorsan történik.
A szép, míves díszek befurakodnak a kitört ablaküveg repedésein, az apró szilánkok szerterobbannak, sok és előre meghatározhatatlan irányba. Minden elmozdul, megdől és ormótlan géphangon ordít, vas hajlik nyikorogva, fogaskerék kereplése, valami beakadó, nyögő hangon kiált. Az egész monstrum ijesztő horpadása tökéletesen kivehető, szinte zsigereikben érezhezik, ahogy összezúzza a feléjük, rájuk hajló gépszörny. Igazából már mindenki ugrik, avagy folyamatban van a menekülése, egyedül a pixit nehéz szemmel tartania.
- Ugrás! Jól van?
Előbbi még az embereinek szól, de már mozgásba lendültek, úgyhogy mondhatja saját magának is, utóbbi kérdése az aprócska nőnek, csak reméli, nem találta el semmi, még idejében a vészkijáratnál termett a legkisebb célpont is.
Mintha rémlene neki mit tudnak a faunok, de idő már nincs, a hatalmas monstrum éppen szétlapítja őket. De Kayne Westerburg mindig is őrült volt, hát akkor ezt most szépen bemutatja, mert csak akkor ugrik, ha egy másodperc tört része alatt felfogja, Daphne is biztonságban kijutott. Ez pedig kínos egy utolsó utolsó előtti pillanat, amikor már egy perccel azután, hogy ugrik, látja, hogy sétahajójuk teljesen megdől és az ételek, minden, amit olyan nagy gonddal készített ki nekik a levegőbe csúsznak.  De nem is törődik vele mi minden esik ki, tekintetével azt keresi mindenki kijutott-e.

Nem örül neki, hogy valamennyire pontos volt a hirtelen fejszámolás - mennyi idejük maradt. Mind elfogyott ugyanis, anélkül, hogy kétségbeesett próbálkozással menthette volna ezt a nyugodt, békés járművet, melybe most belerondított valami hatalmaskodó. Cirádáit összekarcolták a nagyobb, nehezebb díszek, kíváncsi ablakai szertepattantak és begyalogolt rajta a kérlelheteten óriás vasmarka.
A tündéreket nézi, nem a lassított felvételként kibontakozó katasztrófát, aztán hirtelen ugrik ki, ragadja magával az erős menetszél és fordul úgy, hogy abban a néhány másodpercben előnyös pozícióba kerüljön, amikoris az ejtőernyő felrántja és jócskán veszít sebességéből.
A pánik szétterül arcán, ahogy az alant felbolyduló tömeg rémülete eléri. Kattogó gondolatai a megoldhatatlan probléma körül verdesnek, amikor Moros segítségével iránya valahogy sokkal kecsesebb és logikusabb lesz, mintha ő maga próbált volna kapálózni.
Megpróbálja összeszedni magát, amikor mellé huppan, fél térdre, mert reszkető lábai nem bírják megtartani. De azonmód fel is pattan, bár jóval ziláltabbnak és sápadtabbnak tűnik, ez elárulja, nem minden nap hagy el léghajóroncsokat.
- Köszönöm, igazán köszönöm.
Ekkor ér le a kiskövet asszony is, megkönnyebbülten kisóhajt, valamennyit félrelök homlokába és szemébe tapadó, izzadt tincsei közül. A helyzet elég horrorisztikus, ha az ő hajójuk nem is bírt trágyadombbá roncsolni egész épületeket, a nemes monstrum nagy károkat okozott, hiszen Közép-Estrance zsúfoltsága, a szinte egymás hátára épült lakóházak, üzletsorok, tornyok és mérnök csodák, bár felfogják a rájuk zuhanó léghajó súlyát, letört tetejük és törmelékeik folyamatosan sorozzák az utcákat. Dörrenések, por, sikolyok, sőt tűz lángjai is fellobbannak tőlük nem is olyan messze - akármi lángra kaphatott, amire bármi ráeshetett - meg sem próbál okokat keresni, de egyes vészjósló robajok hatására össze-összerezzen. A kiáltásokból kitűnik, hogy mások is mozgásba lendültek, valahol agya hátsó zugában felbúgnak a remény szirénái, kompetens tudósok, orea gyármányokkal valahogy segíteni tudnak, hogy a szakadozó épületek minél kevesebb embert nyomjanak agyon. Mégis biztos benne, hogy halottak és sebesültek bőven vannak, elméjében ez a valóság összevegyül azzal, amely nemrég történt újoncaival a falon. Hogy Brownsmith nővér mennyire nem fog örülni. De még nincs vége, az amortizálás folyamatos, kifejezetten látványos és borzasztó. Mintha az egész világ apró darabokra  hullana, fogaskerekek, léghajó alkatrészek, sőt emberek zuhannak alá, rá tetőkre, erkélyek szakadnak le róluk, cserép, dísz, vasdarabok, egy női szobor márványkarja, amely az egyik lakóház falát díszítette, most talán valaki gyilkosává válik.
- Igen Mr. Greycloud, köszönöm. A nemesek egy magángépének tűnik. Talán Sinarinból indult vissza Északra, nem tudom. De azt hiszem sokan meghaltak rajta.
Vesz egy lélegzetvátelnyi szünetet, ezalatt rohanó, riadt szakácsuk is beéri őket, neki magától sikerült talajt fognia a tetőn, ahol ők is landoltak.
- Hálistennek élnek’! Masont viszont nem találom! Gondolja, hogy?
Automatikusan megrázza fejét, bár valamennyire megkönnyebbül, hogy legalább Stuart jól van, láthatólag nem sérült meg.
- Sajnálom Miss Prismblossom, az egészet. Igen, bennünket jó lenne. Köszönöm. Stuart, örülnék, ha segítene maga is, akár Mason keresésében, amennyiben jól van, de legyen nagyon éber, még bármi ránk eshet.
Nagy levegőt vesz és nyel is. Az biztos, hogy többszörös adósa marad a párosnak. Mindenesetre most nem eshet szét, segítenie kell, ahol csak tud és arra sem ártana fényt deríteni pontosan mi volt ez az egész. Ki vezette a monstrumot, hányan utaztak és haltak meg benne, van-e egyáltalán túlélő, aki mesélni tud.

Felocsúdva a mélységes sokkból, miután a ködfátyol eltápolog zilált elméjéből, ő is utat enged néhány megválaszolatlan kérdésnek. De nincs ideje mélyebben belegondolni, a kibontakozó zűrzavar, hangok, robajlás, sikolyok, irdatlan mennyiségű por és zuhanó törmelék áramot vezet tagjaiba.
Lélegzetét felúton elveszti, tekintete találkozik a pixiével, érzi, hogy torka sivatag száraz. Mégis nyel, erőlteti és bólint. Csak annyit nyög ki:
- Én is gondoltam rá
Aztán máris engedelmeskedik Morosnak és döbbenten éli át a kapálózó és meglepetten kurjongató Stuarttal élete egyik legbizarabb élményét. Túl könnyűvé válik, mint egy apró pihe és mire felfogná, Daphne valami egészen elképesztő módon a faun szarvain keresztül emeli fel őket. Ő nem szól. Annyira döbbent, hogy ajka hangtalan nyílik meglepett kiáltásra. Ráadásul nincsenek olyan magasan, hogy ne pár pillanat alatt landoljanak. Mr. Greycloud segítségével még elegánsan is. Ő talpra, Stuart a portól köhögve, prüszkölve (merthogy közben ráadásul beszél) mellettük.
- Híj maguk tündérnépek aztán tudnak reptetni! Hogy ez milyen élmény volt kisúrfi, kisasszony, még a szemem is káprázik! Meg a könny folyik belőle a fene egye meg! Az a hajó meg egészen biztosan Sinarinból jött! A király emberei közlekednek ilyennel
Keresi tekintetével a roncsot, miközben Kay hatalmasan nyelve követi szakácsa kutakodó pillantását. Amikor kinyitja száját ő maga is köhögni kezd, akkora a por. Talán csak őaprósága tud kiszállni belőle, bár ebben sem biztos.
- Honnan tudja?
- Ej, ezek a nagy dögök, fordulni is nehezen tudnak. Csak a luxus, az van rajta!
Stuart elég dekoncentrálnak tűnik, tekintetével a felszakadt macsaköveket pásztázza, a parancsnok pedig űzötten vendégei felé fordul. Igaz, hogy vendégnek már bajos nevezni őket, semmiféle pozitív élményről, kényelemről, idegenvezetésről nem gondoskodott számukra.
- Nagyon köszönöm Mr. Greycloud és Miss Prismblossom, sokkal tartozom maguknak ezért. Igen, kisasszony, azt hiszem több bajbajutott is lehet, esetleg körbenézhetne hol van ránk a legnagyobb szükség.
Mondja rekedten, miközben űzötten körbenéz. Egy félig beomlott épület alól, aminek teteje és felső emelete szakadt rá az alsóra hangos kiáltások, sikoltás hallatszik. Valahonnan távolabb kövek alól próbálnak kimenekülni, de talán ott a legmegdöbbentőbb a zűrzavar, ahol narancsos lángnyelvek kapnak az ég felé és a Sinarini hajóroncs úgy bőg fel, mint egy haláltusáját vívó gépszörny.

Stuart sűrű pislogásokkal bambul maga elé, mintha átgondolná amit az elmúlt néhány másodpercben mondott, nyakát kissé behúzza zavartan rugdos arrébb egy útjába szemtelenkedő törmelékdarabot. Kapitánya gyanakvó, összevont szemöldökkel mustrálja, Stuart minden bizonnyal érzi, számonkérés kínos percei következnek és Moros kérdését sem ignorálhatja egyetlen vállrándítással.
- Én Sinarinból jöttem tetszenek tudni?! Aztán onnan tudom ezeket. De nem katonai jármű, hanem egy nagy, régi nemes hajó. Sinarinon belül a palota és környéke között járkált ilyen, meg régebben a fővárosban máshová is szállított utasokat, csak…
Kaynere néz, aki biccent.
- Kivonták a forgalomból, mert a luxus utaztatáson kívül másra nem nagyon jó. Remek, Stuart, erről később mesél még.
Sóhajt feszülten, aztán Moros nyomába ered azzal a furcsa, elégedetlen gondolattal, Ő önmagában most nem jó semmire, még arra sem, hogy megvédje spontán verbuválódott csapatát. Mindenesetre leguggol, amikor néhány kőtömb felemelkedik, megpróbál benézni azon a szűk résen, ami keletkezett - és persze remek kérdés, amit időközben feltesz a faun.
- Nem tudom pontosan milyen állapotban van most a jelenlegi roncs, de esélyes, hogy tovább robban és a mi hajónk is…
Vet tétova pillantást saját ügyes kis szállítójukra, amelyik sikeresen zuhant az egyik marconább, de stabilabb lakóépület komplexumra. Füstöl és a rémült, sikoltozó polgárok éppen kiözönlenek alóla.
- Sietek. Stuart, addig maga kövesse a kiskövet asszonyt, lehetőség szerint óvja meg! Mindjárt megyünk.
Bár van egy olyan furcsa megérzése a pixi előbb védené meg különös szakácsát… Stuart mindenesetre komolyan veszi feladatát és máris Daphne után lódul, ügyesen kerülgetve az útjába akadó törmelékkupacokat. Most jól jön, hogy Kayne kicsi, vékony és jelentéktelen- ahogy önmagára gondolni szokott, épp csak egy percig fordul meg fejében, miközben átverekszi magát a résen és megfog egy kezet. Apró, női és a tulajdonosa sírhat, hiszen rázkódik.
- Mr. Greycloud, itt egy nagyobb tömb elállja még az utat, tudna…mozdítani rajta? Elég csak jobbra egy kicsit. Akkor beférnék és kihoznám, akit lehet.
Attól függetlenül, hogy elég veszélyes bemászni egy düledező rom alá, mégis…egyelőre nincs nyoma segítségnek, csak pániknak.


Bár Daphne irányából, már felharsannak a városi tűzoltók és rendőrök kiáltásai, ő és Stuart már hallhatnak néhány erős, férfi kurjantást “meg a lidérceknek is szóltak” vagy “jönnek a falról” Stuart nagy nehezen beéri Daphnet.
- Én vagyok itt Kiskövet asszony, Stuart, a szakács. A faun úr és Westerburg kapitány, máris jönnek utánunk.
Hadarja, majd megtorpan, ő nyilván nem fér be annyira a roncsok közé, mint egy pixi, ráadásul idegesen kémlel körbe, ahogy ismerős mintázatokat lát, mintha a kiáltásokból is rémes dolgokat szűrne ki.
Egy nő ostoba fejhangon visít, egy férfi idegbeteg hadonászásba kezd, ahogy meglátja a pixit.
- Ide, erre, Sinanra! Felrobbanunk, égünk! Ott bent, beljebb minden lángokban áll! Segítsenek, húzzon ki, terjed a tűz!
Visítja, kicsit magas, férfihez képest rikácsolós hangon, mintha elevenen perzselnék.

Visszafojtott lélegzettel nézi Moros erőlködését, egyrészt tart tőle, hogy a súly megadja magát a gravitációnak, másrészt roppant jogosak a faun meglátásait.
- De, legtöbbször. Viszont a nemesek megvehetik maguknak, vagy meghagyják kiállítási darabnak.
Többet nem fűz hozzá, a mentésre kell összpontosítaniuk, de feljegyzi, hogy ha ennek vége és Mr. Greyclous vállát sem nyomják majd a kövek súlyai, visszatér még rá.
Sikerül befészkelnie magát egy üregbe, ahol a tőle telhető leghatékonyabban igyekszik kirángatni a sikoltozó alakot, át is mászik rajta egy vérző fejű, síró, tépett ruhájú polgárasszony és nyögve, óbégatva mászik Moros irányába.
- Igen, itt még van valaki. Pillanat és…
//sajnos ötöst dobtam XD//Benyúl, egy idősebb nőt is előrángat, viszont olyan mélyre fúrja magát, hogy bennragad. Se előre, se hátra nem tud mozdulni egyelőre.
Az öregasszony sincs sokkal jobb mentális állapotban a polgárasszonynál, igaz látszólag nem vérzik, de egyik karja természetellenes szögben kicsavarodott. A fájdalom és pánik átvette uralmát józan esze felett és ahogy előbotorkál, megragadja a faun lábát és rángatni kezdi, hangos sikoltozás kíséretében, melyből annyi talán kivehető: segítség
Artikulálatlan bőgés kíséretében a polgárasszony is csatlakozik, miközben Kayne próbálja előásni magát, egyelőre nem sok sikerrel.
- Azt hiszem beragadtam. Semmi baj…más nincs itt bent, azt hiszem. Megpróbálom kiásni magam valahogy, de lehet, hogy el fog tartani. Nyugodtan itt hagyhat.
Ő nem látja mi történik azokkal, akiket kisegített az omlásból, de hangjában sincs páni félelem, úgy gondolja beszorult lábát, karját, idővel majd megmozdítja és előmászik, csak meg kell találnia a megfelelő szöget. Abban az esetben, ha Mr. Greyclous nem ejti fejére a köveket. Feltartani viszont nem szeretné, csak azért mert szerencsétlen volt. Nagyokat sóhajt, hallja a sírást, de a civilek pánikja ilyesmi után normális szokott lenni.


A nemesasszony és férfi egymás szavába vágva kiabálnak, ráadásul egyszerre, nehogy a kiskövet asszonynak könnyű dolga legyen.
A férfi óbégatás közben öblös köhögéssel zengi:
- A kapitány is! Meg az ikrek.
- Jaj, az ikrek. Erős férfiak, józan emberek - sikoltja közbe az asszony, de rohan is előre, félrelökve a férfit, aki még magyarázna.
- Szörnyeteg! - visít fel a nő, amint meglátja a fal szakácsát. - A Sinarini parókás ember is eljött! - rázza felé mutatóujját, míg Stuart csak hátrtál, félig Daphnera, félig az áldozatokra bámulva.
- Aha, kiskövet asszony én szólok…
A férfi is úgy viselkedik, mintha ismerné, köhögve belekapaszkodik Stuart karjába.
- Temiattad! Temiattad!
Stuart kihátrál a furcsa duóval, de a nő veszekedős rikácsolása még kihallatszik, ő is a szakácsot sorozza.
- Ilyen borzalmakat éltünk át csakhogy te, hogy te!
Daphne közben láthatja, hogy két megtermett katonának tűnő fazon, mégis egyedi egyenruhában - ami a Sinarini öltöztet sajátja holtak fekszik. Egyiküket átszúrta egy leszakadt, éles gerenda, másikuk talán megfulladt, ahogy  pixi beljebb halad ugyanis már pokoli lángok csapak fel.
Hirtelen kiront egy égő, fehér parókás fazon - bár a fejviselet színét már csak sejteni lehet. A férfi kiguvvadt szemekkel, ordítva rohan Daphne felé, aki ha nem vigyáz szintén lángra kaphat. Ahogy akkor is, ha tovább időz még idebent. A parókás férfi feje ugyanis lángol, hatalmasra tágult, vörös szemei épp kifelé folynak.

Odakint Stuart már bőszen magyaráz a katonai tűzoltóknak és polgárőröknek, akik kívülről oltani kezdik a monstrumot. Mivel a nemes férfi és nő továbbra is őt szidja, elég egyértelművé válik, hogy ismerik, így a szakács a maga részéről próbálna meglépni, anélkül, hogy bevárná a pixit.

Tompán hallja Moros ténykedését a romok kevésbé kínos oldalán, miközben az öregasszony és ifjabb nőrokona nem túl összetett mondatokban, de reagálnak és úgy tűnik nagyjából felfogják a faun szavait, sőt engedelmeskednek is. Olyanok hangzanak el, mint “jó” “Sinan óvj meg minket” vagy a “mit vétettünk?” De mindketten a vélt ispotály irányába csoszognak, vagyis csatlakoznak a kórházak felé hömpölygő tömeghez.

Amíg meg nem fogják a bokáját - amitől egyébként akkorát ugrik, hogy beveri a fejét, elég rendesen, minimum egy pukli kikel majd rajta, elagonizál a maga stílusában azon, hogy majd valahogy kiássa magát, hogy senkinek se legyen terhére és mindenki a nálánál méltóbb bajbajutottaknak segítsen. De Moros másképp gondolja.
- Már így is leköteleztek, de helyezkedem
Ki ő, hogy ellenkezzen egy diplomatával? Kicsit még aggódik is, hogy megrándul a bokája, vagy mert ez tulajdonképpen bizarr, hogy annál fogva rántják majd elő. Hallgat, a karját ugyan lehorzsolja, de egyáltalán nem olyan vészes, hogy szót emeljen a módszer ellen. A fizikai fájdalmat pedig meglehetősen jól tűri. Úgyhogy többé kevésbé ép állapotban kászálódik elő, kicsit köhög, de nem annyira porol, mint indokolt lenne.
- Köszönöm, leköltelezett.
Biccent és máris indul a füstölgő, lángoló monstrum irányába, ahol a kiskövet asszonyt és lökött szakácsát sejti.

Stuart úgy áll a káosz közepén, mint egy eltévedt statiszta, aki igazából nem akart szerepelni a darabban. Teljes döbbenetben és mivel pillantása az őt ostromló nemesek között fulladozik, valószínűleg nem a füst zavarja.
Buggyos szoknya, krinolin, kényelmetlenül szoros fűző és nehéz rézékszerek díszítik a nőt, a férfit míves mellény, aranymandzsetta, mindketten kiemelten nemes származásúnak tűnnek és feldúltan magyaráznak a történet döbbent szakácsának. Aki elhűlve mered Daphne kisasszonyra és gyorsan bólogat, mintha elhinné, csak a sokk okozza és életében előszöt látná a két sokkos alakot. De egy-egy kitekintése a “közönségre” a menekülőút azonnali keresése rútul elárulja.

Daphne a hajó belsejében, annak fémes roncspoklában épp egy eszét vesztett, égő embernek mutat kiutat, a paróka már rég leolvadt róla, ráfolyt arcára, mint a gyertyafaggyú. Ordít, legalább, ezáltal tetemes mennyiségű füstöt nyel, de különösen életigenlő teremtés, ugyanis Daphne röptét követve kiront a hajóroncsból. Erre a nemesek és Stuart is annyira megijednek, hogy csatlakoznak az égő ordítóhoz, aki még mindig lángol.
- Jajj, pont te!
Bődül fel a fal szakácsa, mielőtt kereket oldana, bár a férfi látványa talán csak még sürgősebb iszkolásra ösztönzi. De a tűzoltók már javában munkálkodnak, így szakszerű módon lesz eloltva a parókás is, ha még lehet így nevezni, bár egyelőre nem tud megszólalni és sokkal inkább hasonlít egy borzasztó véres horrorfilm szereplőjéhez, mint személyhez.
- Jaj Malcolm - nyögi Stuart elhaló hangon, mielőtt iszkolna és egy életnagyságú pixi állná útját, ezen annyira megdöbben, hogy azonnal megtorpan és szájtátva nézi a gyönyörű jelenséget, mintha látomás lenne.

Az érkező parancsnok is megkövülten bámul az illúzióra, egyetlen kurta másodpercig rossz nyelvek talán azt mondanák arckifejezése láttán, sosem látott, még csinos nőt hiányosabb öltözetben, de aztán hamar összeszedi magát, Stuart tulajdonképpen beléjük szalad.
- Hogy lehet sáros, Stuart Little?! - ragadja meg karját döbbenten, mire a fickó könnyekben tör ki.
- Én nem tudtam, hogy Malcolm is utánnam jön, nem tudtam! Megmondtam, hogy nem megyek vissza! Megmondtam apámnak!
Közben a tűzoltók akcióba lendülnek és bőszen rájuk kiáltanak, parancsnokság, követség ide, vagy oda.
- Távolodjanak a roncstól! Ez mindenkire vonatkozik!
A két nemes sokatmondó pillantással, kissé magukhoz térve, de diadalmasan vonulnak velük hátrébb, sőt a nő nem állja meg megyjegyezni.
- Ez az egész a te hibád Stuart!
Közben Malcolmot, vagyis a parókást már szállítják, már ami mradt belőle.

Stuart megsemmisülten bámul maga elé, könnyeit nyelve a rászegeződő pillantások kereszttüzében.
Hatalmas sóhajt vesz, könyörgőn néz Morosra, még Daphnen se sokkolódik annyira, mint minden más esetben.
- Hát…akkor hajlandóak lesznek az én pártomat fogni? Bármilyen fontos dolog is, amiről szó van?
Elsősorban a faunhoz beszél, parancsnokára, a pixire és főleg a Sinrarini nemesek tépázott sziluettjére egyelőre egyetlen pillantást se pazarol, mintha véres szájjal követelnék halálát.
Közben folynak a kárelhárító folyamatok, mentésről már szó sincs, mindenki, aki bentragadt a roncsban szénné égett és a borzasztó bűz, fém, emberhús elegyedik a friss permet tisztító illatával. Egészen furcsa illat ár ez, mint ahogy a kibontakozó jelenethez illik.
Kayne összerezzen Daphne érzékletes csettintésétől, de csak éppenhogy, annyira hatásosra sikeredik, elkerekedő szemei keresik a látványt, de helyette az apró pixi törékeny jelenségén rebbennek meg.
Eddig nem is foglalkozott a nemesek dohos, de egészségesnek tűnő tényével, ám hirtelen arra eszmél, hogy szebbik nem jelenleg viseletesebb képviselője hozzájuk szegődött és történetesen hallja Daphnet. Amikor a nő magas orrgangon és a korom alatt kifejezetten sápadtan, ingatag lábakon hülledezik, hangosan, szívszaggatónak szánva, már akarva akaratlanul is ellopja a show-t.
- Méghogy merénylet! Mi csak vissza akartuk vinni Stuartot! Talán egy kicsit régi és nem megfelelően működő hajót választottunk, de kényelmesen akartunk utazni! Ugye nem képzeled, illetve képzeli fennség, elnézést, hogy elvesztettem a fejem, hogy Önt bármiféleképpen szabotálni akarnánk!
Itt Kayne Westerburg ismét megrezzen a túlzó, különös megszólításon, Daphne éles esze felett már leheletönnyen napirendre tér, azt eleve sejtette nem véletlenül őt küldte nemzete.
Stuartra azonban varázsként hatnak a szent pixiszavak, ahogy tágra nyílt szemmel hallgatja a Kiskövet asszony ígéretét, valamint összezavarják nőismerőse szavai.
- Szeretnék beszélni - jelenti ki aztán ismerősének címezve, majd könnyedén lerázza a nőt.
- A parancsnokkal és a tündérkövetséggel. Itt csak nem messze, aztán jövök vissza - bök fejével egy épen maradt sarok felé, amerre indulni készül. Kayne a maga részéről beszédes pillantást vált a tündérekkel, aztán a két, magára hagyott nemesre pillant, akik nonverbálisan szintén történeteket beszélnek meg egymással, majd Stuart felé fordul, a zavargások, menekülő emberek, törmelékek, káosz és füst világában, mi lehet vajon, amit szakácsa ennyire eltitkolt előlük.

Stuart láthatóan vívódik és igencsak emberi reakcókat produkál, nevezetesen izzad, mint egy ló. Kayne a maga részéről csendben, összevont szemöldökkel figyeli jól látható vívódását és az sem árt, ha Mr. GreyCloud képességeit is szemmel tartja.
Ahogy a fennség szó sem kerüli el figyelmét, de a faunra őszintén vet nagyon meglepett félpillantást, jelezve, ez neki is konkrétan sokk.
Stuart izzadtságába viszont a lebukás orrfacsaró bűze vegyül.
-Új…és igen, felelősséget vállalok Stuart Little-ért. Ez igazából a törvénytelen gyermekek vezetékneve.
Vesz hatalmas levegőt és néz a kínban lévő séfre, aki mindezt egy biccentéssel toldja meg.
-Fattyú vagyok, de egyesek, az apám péládul engem akarnak látni a trónon. Mások pedig nem engem. Én teljesen mást szeretnék, mert a konyhaművészet érdekel, nem a korona.
Ha nem szólalt volna meg, Daphne akkor is lebuktatta volna, elkeseredett pillantást vet a pixi felé, kissé remegő hangon toldja hozzá:
-Nem! Én nem lennék jó király, de ezt apám másképp gondolja és a trón várományosa sem felel meg állítólag. Én nem tudom, nem is érdekel, Little vagyok, ahogy a parancsnok mondta.
Kayne hatalmas sóhajt vesz, megmasszírozza homlokát, de zavart tekintetéből látszik sok mindenre számított, erre pont nem.
-Beszélnünk kellene a királlyal, mivel sajnos Önöket is belerángattuk, elnézésüket, talán nem ártana, ha jönnének. Kérek audenciát, addigis azt hiszem katonai védelem alá helyezem Stuart Little őfennségét.
A szakács könyörgőn néz rá, ne szólítsa így, de a parancsnok valamennyire sértett, hogy ezt az "aprócska" tényt így, ártatlanok vére és hajóroncsok árán kellett megtudnia. Eszében sincs kegyelmezni és elhatározza gúnyos hajbókolással kezeli majd az alakot, amíg meg nem enyhül. Javaslatát persze a két tüdérrel is megtárgyalja, mi hozzáfűznivalójuk van a kerge emberek inkompetenciájához.

Lenyeli a kormos levegőt, de felköhögése csak enyhe, mintha torkát köszörülné. Megkönnyebbül, mert fejében megfordult a heves tiltakozás, ahogy sértődés lehetősége is, elvégre a tündérnépnek kevés közük az emberek viselt dolgaihoz, nem feltétlenül öröm részt venni ilyen abszurd és valahol nevetséges örökösödési kérdésben.
-Természetesen. Egyeztetek én is a megfelelő emberekkel és értesítem majd Önöket, köszönöm, hogy velem tartanak, úgy gondolom több szem többet lát alapon tudjuk majd uralkodónk elé tárni a helyzetet. Addigis vigyázok Stuartra.
Sóhajtja tehertől súlyos ajakkal, mert a szakács királysága is a nyakába szakad, illetve merénylet áldozata lehet most már bármelyik pillanatban. Megint felelőssé vált valamiért, amit szívesen elkerült volna, saját nemesi körei is épp elég fejfájást okoztak neki. Belül szinte kacag, az ilyen nincs iróniája okán, kívül persze méltóságteljesen viseli a felelősség álarcát. Nem is annyira maszk ez már, mint inkább kéretlen páncél, ami csak egyre nehezebb.
Már megnyugodna, hogy ez a holnap problémája lesz, ma még csak égő házakat kell oltani, flottaparancsnokként a helyszínre vezérelni és mentésre felhasználni hatalmas vasmonstrumait. De Daphne Prismblossom túl okos volt és azonnal fenekestül felforgatta soha nyugodt lelkivilágát.
-Bizonyára árnyaltabb ez  helyzet, mint amit jelenleg látunk belőle és nem is biztos, hogy trónra fog ülni, nyugalom Little.
Szól rá hirtelen, mert a férfi sápadozik, rogyadoznak lábai és túl hevesen rázza egyébként termetes tökfödőjét is.
-Az bizonyos, hogy sokan nem örülnek ennek a fordulatnak, illetve tudták, hogy Stuart a hajón lesz, bár ezért is felelnie kell a királyi udvarnak és ugyanúgy az apádnak, gyanítom ugyanis, hogy a “szándékos manőver” emberéleteket követelt. Nagyon nehéz ügy lesz Követasszony, de mint szemtanúk is fontosak lennének az udvarban…
Céloz rá finoman, hogy nem akar egyedül menni. Talán ez az aprócska hátszél, a pixi éles esze, a faun élelmes humora nem hagyná egészen magára tárgyalás közben, bármennyire is kényelmetlen számára elismerni, hogy tart egy szál magában még halottakat is számon kérni a királyon, márpedig számon fog minden egyes lelket.
-Köszönöm Miss Prismblossom és minden intézkedést ugyanúgy. Hát persze, nekem is…jól jön, igen.
Egy pillanatra földre szegezi pillantását, szemöldöke a magasban nyaral, ahogy belegondol, ő már csapott cirkuszt az udvarban, ha nem is akkorát, mint amilyenre jelenleg készül. Az, hogy kinyírt néhány Sinarini nemest a főváros talán még nem felejtette el és hogy újra beteszi a lábát oda, ahonnan szinte taszigálták már a végén, rengeteg mindent jelenthetett.
-Igen, be kell rekesztenünk sajnos, és róluk is gondoskodni fogok, egyelőre őrizet alá veszem a túlélőket, úgy fogom nevezni védőőrizet, hogy elkerüljük az esetleges botrányokat. Egyetértenek? Bár bizonyára meg kell vizsgálni őket, talán nem bánják, ha a falra is jut néhány páciens…
Harpaja el a mondatot és fejben már kalkulál kinek szóljon és mi mindent mozgósítson hirtelen, hogy a fővárosiakat ne a helyi kórházba küldjék. Még nem tudja, hogy szusszanni sem lesz ideje, máris képbe kerül a Perem is és a királynak két kétes értékű vészhírrel szolgál. Feje még csak félig sajdul gondjaiba, Stuart mindnesetre mellette áll, egyelőre legalábbis.
-Én mindenben segítek parancsnok úr, főleg ami a sinariniakat illeti.
Kayne pedig biccent, mintha a tündérekkel is mindent megbeszélt volna már, nem maradt más hátra, mint elbúcsúzni, hogy legközelebb újra léghajóra szálljanak, a kérdés már csak a mikor volt.



// Köszi szépen, szerintem itt zárhatjuk is az első felvonást//