All that glitters

A blöff nem jött be, vagy az öreg Harrow dörzsöltebb volt, mint hittem, vagy tényleg ennyiben állapodtak meg, de végül is mindegy volt, mert sem a pénzt nem adhattam át, hiszen nem volt nálam, sem ezt a szörnyet – ha Clay igazat mondott, - nem állt szándékomban élve elengedni innen.
Nem számítottam rá, hogy elsőre kiönti nekem a szívét és legféltettebb titkait, de azért reméltem, hogy kicsit bővebb magyarázattal szolgál, mert mégis csak egy kisebb vagyon várt tőlem.
A figyelmem rá és a testőreire irányult, így meg is feledkeztem szinte a nővérről, bár jobban örültem volna, ha menet közben meggondolja magát és felszívódik, mert megkönnyítette volna a dolgomat, akár még alakot is válthattam volna részben, ami segítségemre lett volna, hiszen rettegéssel töltötte el volna az előttem állókat. Nova-ra nem kellett ügyelnem, mert ő tudta a dolgát és ismerte a képességeimet, na meg tisztában volt azzal is, miért voltunk itt. Nem a tárgyalás miatt.
Felkészültem a támadásra még úgy is, hogy nem kapok válaszokat, az amúgy is csak hab lett volna a tortán……. Azért még tettem egy utolsó próbát.
- Kénytelen vagyok törődni a szóbeszéddel, mivel ezen múlik a jövőnk és…….
Még úgy is elakadt a szavam a sok – hamis – oreat látva, hogy tisztában voltam azzal, hogy milyen árat kellett megfizetni érte ártatlan embereknek. Ha ez igazi lett volna, akkor nemesi rangot lehetett volna vásárolni rajta északon.
Ám nekem a kővé változott és a padlón széttörő nő, az őrültté váló tásunk Pete és az igazgatón egyre terjedő kór lebegett a szemem előtt és éreztem, ahogy a karmaim nyúlni kezdenek. Összeharaptam a fogaimat, hogy megakadályozzam a változást.
Előrébb léptem, mintha a köveket venném szemügyre, de csak közelebb akartam kerülni Harrow-hoz, miközben a kabátom alá nyúltam, úgy téve, mintha a pénzt akarnám elővenni. Egy mozdulat és a fickó nyakát el tudom vágni.
- Nem aprózza el Mr. Harrow. Hány ember kellett ehhez? – kérdeztem egy farkasvicsorral.
Ha Nizzase kisasszony akart valamit a fickótól, akkor gyorsan kellett lépnie……..

Meg sem lepi, hogy a férfi őt sem hagyta figyelmen kívül. Ő nem érti az alkudozás miről is folyik, hiszen nem pénzt akar, nem vagyont, hanem válaszokat, amelyek talán rajta is segítenek. De ha eddig bizonytalanság volt benne, hogy vajon mi is érhet egy kisebb házat a város jobb részén, hát már nem kell találgatnia.

~Az Anya óvjon minket!~

A kövek zöldes csillogása eloszlat minden kételyt. Gaia itt van! Ám nem csak ő tudja, hogy a hazugság és a halál kristályai hevernek a ládában. Előbb Adam Morava teszi tökéletesen nyilvánvalóvá Nizzi számára, hogy a férfi is látja a különbséget a hamis és a valódi orea között, s hogy ezért felelőssé Harrow-t teszi. Nem látja a férfi mozduló kezét, s nem látta korábban a kínját sem, amellyel az előtörni készülő vadállatot tartja vissza magában rémséges „ismerőse”. S ha látná, sem tudná, mire a fintor, az összeszorított fogak. De a szavak mozdítják őt is, hiszen a Légtornász kérdése csak az első, amelyre Harrow-nak válaszolnia kellene.

Kellene, de éppen akkor, amikor a lány előbbre lépne, Nova Prismblossom kiáltásai vetnek gátat igyekezetének. De nem csak az övének. Látja a két marcona alak meglepett pillantását, amelyet a pixi megjelenése okoz, hiszen mi másért bámulnának mindannyian Adam-re. De csak bámulnak, semmit sem tesznek és ez már maga is meglepő.

Újból a kövekre néz és a smaragdszín szemek mintha biztatnák, hogy tegyen valamit. A rettegéssel töltött éjszaka bírja csak rá, hogy ne álljon csak ott, hanem tegyen is valamit, mert tudja, ha nem kerül közelebb a válaszokhoz, sosem lesz nyugta ATTÓL. Ezért néz most egyenesen Harrow-ra és a férfi talán látja „ellenségét” a szemeiben. S ha ez nem lenne elég félelmetes, hát hagyja, hogy a hercegfi fenyegető szavai is hassanak.

- Amíg nem válik kristállyá a nyelve és a torka, Mr. Harrow, jobban teszi, ha felel az úr kérdésére és az… a MIÉNKRE is!

Nem beszéltük meg előre, hogy ki mit fog tenni, de mikor Nova kiröppent a zsebemből, felfedve magát Harrow és emberei előtt, már tudtam, hogy biztos kitalált valamit és a két izomember rémülettől egyre tágabbá váló szeméből kiindulva a kis pixi barátom valami nagyon csúnyát láttatott velük. A szavaiból kiindulva nem gondolnám, hogy messze lennék az igazságtól, ha azt feltételezném, az orea kórt hitette el velük. Ez azonban azt is jelentette, hogy rólam lehullt az álca, hiszen két nagy erejű bűbájt még az én nagyszerű társam sem tudott fenntartani.
Harrow-ot azonban láthatóan nem hatotta meg a dolog, nem reagált ijedten Nova sivítására, bár gondolom ő kimaradt a varázslatból és azt sem tudta, hogy az emberei miért nem esnek nekünk. Szegény-szegény Mr. Harrow! Senki nem sietett a segítségére, mikor „farkast” kiáltott!
Már mozdulna a kezem, hogy lecsapjak a nyomorultra, amikor hirtelen mellettem terem Nizasse kisasszony, akiről, hogy őszinte legyek teljesen elfeledkeztem. Hát persze, neki volta kérdései a férfihoz, amit meg is tudtam érteni, miután megláttuk a zölden csillogó szemét. Nekem is lett volna az ő helyében, rengeteg.
Harrow már nem menekülhetett előlem, így igazán adhattam pár percet kettőjüknek, hogy beszéljenek, ezért visszafogtam magam és csak ugrásra készen vártam.
Végül még örültem is, hogy időt hagytam a kibontakozásra, hiszen sok minden világossá vált számomra, ami a Varjút is érdekelni fogja, hiszen sokszor bizonyította már, hogy törődik a Negyed lakóival.
Az is elképesztett, hogy ez a szerencsétlen, mennyire nem fogta fel még most sem, hogy mit szabadított a világunkra, sőt csodálta ezt a lényt, ami lelkes szövetségest talált magának ahhoz, hogy csendesen, feltűnés és nagyobb ellenállás nélkül megkaparintsa az élőhelyünket. És ő állítólag egy okos, tanult ember!
De vajon, hogyan viszonyul ehhez Nizasse? Mikor kiderült, hogy benne van, akkor elég rémültnek tűnt, de most, hogy ismeri a hatalmát, vajon mit tesz? Lehet, hogy nem egy, hanem két gyilkosságot kell hamarosan elkövetnem? Bár ezt inkább jócselekedetnek lehetne nevezni, mint gyilkosságnak.
Nem érdekelt a két barom, aki elmenekült, de Harrow nem úszhatta meg, főként mert nem lehettem biztos benne, hogy a története után nem lelt-e szövetségesre a nővérben.
Ugrottam és feldöntöttem, majd a mellkasára telepedtem, egyik kezem körmeit karommá változtatva, amit a nyakára szorítottam.
- Senki nem lesz részese valami idegen faj istenné válásának, de te egészen biztosan nem.

Gaia megtorpanásra készteti a férfit, s Nizz tudja, talán sosem lesz jobb alkalom arra, hogy feleletet kapjon az életét megváltoztató kérdésekre. De többet kap. Olyan dolgokat hall, amelyekre soha nem is gondolt volna.

Félelmetes és kéretlen lelki(?) társára ugyanis Harrow „rendkívüli szerencse”-ként hivatkozik, ám tekintetében inkább félelem van, mint irigység, hát a lány tudja, valami olyannak lett önkéntelenül is a részese, amely azokat talán még jobban megrémíti, akik már szemtől-szemben álltak vele. És amit a férfi mond, őt is jobban megijeszti. De Harrow csak beszél, egy nőről, Gaiáról, istenekről, s Nizzi rettegéstől elkerekedett szemmel bámulja a kitörését. Aztán már csak azt látja, hogy Adam Morava felé lendül és földre dönti, csak hogy fenyegető szavai az ő gondolatait visszhangozzák:

- Senki nem lesz részese valami idegen faj istenné válásának, de te egészen biztosan nem.

- Ne, kérem! Várjon! – kiáltja Nizz, hogy megállítsa addig, míg kérdéseit igyekszik önteni szavakba önteni arról, hogy hogyan szabadulhatna, s mit tehetne, hogy Gaia többet ne kísértse, hogy ki az a Scarlet és hogy…

A hang hirtelen szólal meg a fejében, elnyomva minden mást. Olyan, akár a saját hangja, akár ha lelkiismerete, tetteinek ura, s ösztönzője lenne. Senki sem hallja rajta kívül, és senki sem látná a változásokat, hiszen senki sem figyel rá, mert mindenki a földön egymásba gabalyodó párost nézi. S ha látná is, ugyan mi tűnne fel nekik? A még jobban elsápadó arc, vagy az ökölbe szoruló ujjak?

- Scarlet halott, Nizase Nae… Nekem pedig nincs többé szükségem Harrowra. Csak... felhívja rám a figyelmet. Öld meg, és elengedek mindenkit, akiben ott vagyok…

A halkan, mégis kérlelhetetlenül tudtára adott ajánlat megbénítja. Másik "énje" ugyanis egyszerű, de kegyetlen "megoldást" kínál. Halált arra, ki a várost dúló minden borzalom oka. Talán meg kellene tennie és akkor minden rossznak vége szakadna... Lassan mozdul, csak néhány lépést tesz feléjük, de aztán Nova Prismblossom hangja téríti magához, akinek kegyetlensége Gaiáéval vetekszik.

- Semmi értelmeset nem mond, nem tud, csak kísérletezett! Öld meg, szaggasd fel a torkát! Te nyomorult! Bántottad a Kicsit!

~Tsvig kegyelmére! Nem, ez a hang a fejében nem lehet ő maga! Hogyan is lehetne ez az ő hangja? Hogyan mondhatna ki ilyen kegyetlen szavakat? Hogyan kényszeríthetné ilyen rémséges alkura önmagát? Nem, ez nem ő, ez AZ, aki emberek halálát okozza, és most még újabb fizetséget kér… Ezúttal tőle! ~

Hirtelen mondana nemet most, s utasítaná el a Vahe átkozta üzletet. Hiszen sosem ölt embert, s a Gondoskodó Anya kegyét bírva úgy hitte, csak életeket fog jobbá tenni, menteni és nem elvenni fogja azokat. Senkitől! De túl nagy az ár, s hiszi, még alkudozhat az odabent lévővel, hogy meggyőzheti, Harrow más büntetést is kaphat, mint halált. De először azt kell elérnie, hogy más se gyilkoljon. Erről kell meggyőznie Adam Morava-t is.

- Ne… Ne tegye! Ne ölje meg! – kéri a Légtornászt újra suttogva, s közelebb lép, óvakodva attól, hogy bárkit is érintsen. – Azt... Ő azt mondja, hogy ha én teszem meg, ha elveszem Harrow életét, mindenkit elenged, akibe beleférkőzött…

Lendülő karomat Nizasse nővér kiáltása állította meg és nem ennek a féregnek a könyörgése, aki még most is annak az orea lénynek könyörgött.
A férfi nem volt ellenfél nekem és az „istene” sem tette erősebbé vagy természetfelettivé, egy kapzsi ember volt csupán, aki mindenkit feláldozott volna a saját hatalmáért. Részemről nem érdemelt kegyelmet és, ahogy a mellettem hevesen a szárnyaival verdeső Nova dühös rikoltozását hallottam, tőle sem számíthatott Harrow semmilyen megbocsátásra. Jóbarátokat, ismerősöket vesztettünk el, ami ráadásul személyessé is tette a történteket. A magyarázatot pedig megkaptuk, így a Varjú is elégedett lehet, sőt még egy fenyegetést is elhárítottunk a feje felől……
Én döntöttem……ám az eddig a fizikai erőszak hallatán is elsápadó lány szavaira mégis csak ismét megtorpanok, hogy kieresszem a fickó vérét és döbbenten nézek fel.
- Micsoda….? Beszél…….beszél vele? – kérdezem elkomorodva, mert nagyon úgy néz ki, hogy ma lesz még egy áldozatunk, de most fogalmam sincs, hogy hihetek-e neki, vagy a belőle szóló lénynek, mert nagyon sok múlik ezen.
Azonban …….Harrow, így is, úgy is meghal, nem igaz?
- Nem hiszem, hogy képes lenne rá. – ingatom meg a fejem, hol a lányra, hol Harrow-ra nézve, akinek erősen szorítom a torkát, hogy ne mozogjon. – De nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt az ajánlatot……De talán, ha………Tedd a kezemre a kezed, aztán nyomd lefelé erősen, így tulajdonképpen te végzel vele, de mégis tiszta marad a kezed. – javasoltam átváltva a közvetlenebb megszólításra, elvégre tettestársak leszünk, ha megteszi.
De ha nem szűnik meg az a baljós fény a szemében ezek után, neki is halnia kell, nem kockáztathatunk……
Nova-ra néztem és tudtam, hogy neki is megfordul ez a fejében.

- Micsoda…? Beszél… beszél vele?

A kérdésre csak kurta biccentéssel kerül válasz, ám Adam Morava láthatja, a párbeszéd nem önkéntes és nem örömteli a lány részéről. Nizase kétségbeesése csak nő, ahogy a férfi önnön gyengeségével szembesíti, de javaslata csak még több félelmet szül Nizzi-ben.

- Nem lehet, Mr… - hallgat el hirtelen, veszélyes ostobaságát fékezi meg. Hiszen majdnem „elárulta” Adam Morava-t. – Megígértem, hogy tőlem biztonságban lesznek, hogy nem fertőzök meg senkit… Mi lesz, ha az érintésemmel tenném meg? Nem, ezt nem lehet… Sajnálom…

Azt sem tudja, sajnálata kinek is szól. Csak a halálra ítéltet látja, így észre sem veszi a figyelmeztető szemvillanást, sem az egyikét, sem a másikét. S ha látná, akkor sem tehetne ellene semmit. Hiába volt szörnyű a találkozása mindkettejükkel, eszébe sem jutna, hogy Gaia jelenlétéért, s azért, hogy képes őt „odabent” tartani, halállal kell lakolnia. Ahogy talán a lény sem sejti, milyen veszélyben van.

~ Büntetés? Ez nem büntetés. Ez pusztán önvédelem, Nizase. Harrow tud mindent, és most már Estrance is, miatta. De ha ő nem lesz, akkor elfelejtenek. Én ezt szeretném. Te azt, hogy te is elfelejthess, nem igaz? Máshogy tenni értelmetlen. Válaszd az egyenes utat.~

- Már késő… - csak Gaia-nak szól a suttogás, de persze Nizz nem képes vele máshogyan „beszélgetni”, így a többiek is hallhatják. – Már nem csak Harrow tud rólad… És rólam sem – utalok az eddig izgatottnak, most azonban elég rossz bőrben lévő pixire és a társára. – Nem ölhetsz meg mindenkit… És én sem teszem meg neked… Más élete, vagy halála nem lehet az alku része, hiszen sosem tudnám meg, vajon betartottad-e az ígéretedet. Alkudozz csak velem, az én életemről megtehetem, azzal magam rendelkezem… - jut aztán az eszébe a benne lakozó ígérete, amelyet most próbál Gaia ellen fordítani. – Azt mondtad, elfelejthetnek. Hogy én is elfelejthetlek. Akkor tegyél róla, hogy ő elfelejtsen! - néz kétségbeesetten a Légtornász karmai között vergődőre. – Tégy róla, hogy elhiggyék, jót akarsz és hogy megbízhatnak a szavadban… Hallasz… Gaia?

Miközben Harrow-ot a földre szorítom, kissé összezavarodva meredtem a lányra és Nova viselkedése sem volt egyértelmű. Mintha most nem értene egyet azzal, hogy Nizasse kisasszony veszélyes.
És annak ellenére, hogy letagadhatatlan módon valahogy benne….volt….az a….valami, nem éreztem felőle fenyegetést, sőt a lány szavai azt mutatták, hogy még a köztünk feszülő múltbeli események ellenére, nem akar ártani, pedig az érintés általi megfertőzöttségre én sem gondoltam…..
De őszintén megvallva, nagyon morbid volt, hogy az orrunk előtt álló nő…….saját magával társalgott, próbálva meggyőzni bárki halálának szükségtelenségéről.
Nem tudtam kinek higyjek…. a kőragály mutatta kegyetlenségnek, vagy annak, hogy ez az orealény valamiért Nizasse-t nem bántotta, hanem csak kommunikált, egyezkedett vele. Bár értékelhettem volna a nővér próbálkozását……., de Harrow-nak mindenképpen halnia kellett, csak egy esélyt akartam adni a lánynak, hogy minden fertőzöttet megmenthessen.
Azonban mielőtt még a kisujjamat is megmozdíthattam volna, olyan dolgok történtek, amikre senki nem számított, vagyis először azt hittem, hogy végül mégis az oreajárvány győzedelmeskedik, hiszen Nizasse bőre pillanatok alatt orea-t izzadt, szinte zöld páncélként beborítva őt, ám mielőtt még a gondolat is megfordult volna a fejemben, hogy távolabb vetem magam tőle, ez a páncél levált Nizasse testéről és mint valami megkövesedett szellem mögötte szilárdult meg megtartva az eddigi hordozója körvonalait.
És beszélt!
És nem csak beszélt! Az ürő megállt bennem, amikor Harrow felüvöltött és szó szerint recsegni-ropogni kezdett a teste. Elkaptam a kezem róla és szinte métereket ugrottam hátra, de mégsem kerülhettem el, hogy pillanatokkal később meleg, rezes-szagú folyadék terítsen be. Vér.
Nem éreztem fájdalmat, így ez csak a rossz útra tért tudós vére lehetett, de az bőségesen csordogált mindenfelé.
Még a közelében sem akartam lenni egy ilyen kreatúrának, nem, hogy megállítani! Ez nem az a harc, amit meg lehet nyerni és én nem tartottam magam ostobának. Ezt meghagyom azoknak, akik vagy hősködni akarnak, vagy értik ezt az egészet. De valamit tudni akartam még a félelmeim ellenére is.
- Mi……mi lesz a többiekkel? Meggyógyulnak?

A válasz a kérdésre úgy érkezik, ahogyan sosem várta volna. Eddig csak az elméjébe volt képes beleférkőzni Gaia, most viszont a teste is az övé lesz, s a lány képtelen bármit is tenni ellene. Ha tehetne, nyilván menekülne az érzés elől, amelyet eddig sosem tapasztalt, vagy legalább küzdene ellene valahogyan, maga sem tudja, hogyan. De semmit sem tehet. Minden sejtje, minden egyes atom a testében egyszerre válik Gaia foglyává, s olvad fel a zöld-arany ragyogásban, a kristályos csengésben, amelyen kívül más nem is létezik számára már. Ha látná magát, rémület lenne úrrá rajta, ahogy pórusai lassan engednek utat az odabent eddig rejtező VALAMINEK, csak hogy beburkolja, eltakarja, és ellopja valóját. Minden egyes sejtjét, mint ha villámok ostromolnának, s tüzek gyúlnának bennük, mik égetnek, de sosem perzselnek meg. Úgy tűnik, lángjuk olvasztja meg az oreaszín cseppeket a testében, s hagyja, hogy kifolyva lassan szilárduljanak meg újra. Fuldoklik, ahogy a burok lassan körbezárja, ahogy immár teljesen elzárja mindentől, de a levegőtlenség ellen sem tehet semmit. Halált vár, kínzót, hosszan tartó szenvedéssel, s remélni sem képes, hogy magát mentheti.

Ő „menti meg”.

Úgy hullik le hirtelen róla, akár egy levetett köpeny, s bár a mozdulatlanság még megmarad, csak hogy ne tehessen semmit, míg „hasonmása” bevégzi azt, mit neki kellett volna. A halk csengettyűk hangját túl hallja az ordítást, a pusztulás hangját, s látja a torzuló testet, Harrow-ét, a borzalmas halált, minek látványát sosem felejti el.

Újra szavak kélnek az idegen „szájából”, a saját hangján tett ígéretet kell hallania, amely mégsem nyugtatja meg, hiszen nem békét ígér nekik, csak tudatlanságot… Mindenkinek…

Hallja Adam kérdéseit is, de választ nem adhat rá. Egyikre sem.

Ismeretlen tapasztalásokkal terhelt agya csak ekkor adja fel a harcot és vele a teste is, s hullik zöldesen aranyló „ikertestvére” elé a porba.

//Köszönöm a Mesélőnek Gaiát és a többieknek, hogy mégsem öltek meg. //