All that glitters

Ez tartja vissza a lányt a további vizsgálódástól. Az, hogy érzi, nem lesz képes gátat szabni a kristályok erejének és semmiképpen sem akarja, hogy balul sikerült kísérlete kiderüljön, vagy ami még rosszabb lehet, károkat okozzon a Céh féltett laboratóriumában. Töpreng hát, hogy mi tévő legyen, s a megoldást néhány szertehagyott papírlap adja számára.

Ezért kutatni kezd.

Először csak a szabadon hagyott iratokat nézi át, de nem talál semmit. Semmi olyat, amely számára hasznos lehet. Aztán következnek a polcok és fiókok, de a rendezett mappákba kötött, vagy éppen csak össze-vissza bedobált jegyzetek többsége csak az éppen folyó munkákról szól, azokról, amelyek többségébe Nizz is beleláthat. Az, hogy mennyit tud róluk, persze függ attól is, hogy ki a kutatás vezetője és attól is, hogy mennyi „alantasabb” feladat került éppen elő a kísérletek során. Hosszú percek telnek a keresgéléssel és még hosszabbak az olvasgatással, de aztán végül már nem marad semmi, amit áttanulmányozhat annak reményében, hogy választ találhat a fejében motoszkáló kérdésekre. Ám nem akar feleletek nélkül maradni, így végül annak a füzetnek a lapjait is átpörgeti, amelyet gyakran látott a legtávolabbi asztalok egyikén, s amelybe minden projekt feljegyzésre kerül, néhány fontosabb utalással, leírással és határidőkkel. A könyvjelzőnél üti fel a vastag füzetet, ott, ahol a legutóbb bejegyzetteket találja, s kezd el visszafelé lapozni.

~Ezt már ismerem… Ez Delictato mesteré… Ennek vége… Ennek is…~

V. Harrow - Vita Oreae…

Sem a név, sem a projekt neve nem tűnik ismerősnek, Nizzinek nem rémlik, hogy hallott volna valaha is róluk. Az is furcsa, hogy még a többi esetben minden adat fellelhető és világos, addig itt csak a cím, és a szerző látszik. Mint ha valaki azt akarná, hogy soha senki ne tudjon már arról, mi is folyt a kutatás során. Lapozgat, próbálja a fény felé tartva láthatóvá tenni az írást, de bárhogyan is igyekszik semmit sem tud kiolvasni az ismeretlennek tűnő kézírásból néhány, értelmezhetetlen betűn kívül. Bosszankodva toppant egyet, s töri a fejét mégis hogyan tudna valahogy a nyomára bukkanni a sejtelmes címnek. Sejtelmes, hiszen a lány nem tudja, vajon mire is gondolhatott V. Harrow azzal, hogy az „élettel” hozta kapcsolatba az új világot mozgató kristályt.

Az nyilvánvaló, hogy a laboratóriumban már nem találhat választ, de…

Az Irattár! A Céh emlékezete!

Persze, járt már ott, hiszen a lezárt kutatások feljegyzéseit is ott tárolták, sőt neki is kellett ott kutakodnia, ha egy régebbi eredmény felkutatása volt szükséges egy-egy mostani megerősítéséhez, de akár „kiváltásához” is. S azt is tudja, ha valaki megpróbálna egy-egy titkolt, vagy felejtésre ítél anyag nyomára bukkanni, akkor azokat az Index-ben kell keresnie.

A kutatás és a tilosban járás izgalmával siet ki a teremből, hogy a lezárt szoba felé vegye az irányt. A portás talán maga sem tudja, mennyire megkönnyítette azzal Nizz dolgát, hogy a kulcsok között szinte azonnal megtalálja az Irattárét. Csak kicsit ügyetlenkedik, amíg a magával vitt lámpást a földre helyezve bogarássza végig a rézkulcsok halmát, hogy bejusson, és csak valamennyivel többet, hogy megtalálja a zárolt szekcióét.

Sosem járt még erre, így először azt kell kitalálnia, hogy hogyan találhatja meg a keresett irattartót, de úgy tűnik, a Céhnél még vannak rajta kívül is olyanok, akik szeretik az átláthatóságot. ~Egyszerű betűrend, az isteneknek legyen hála!~ A H betűnél így szinte gyerekjáték rábukkannia a szerzőre, s vaskos dosszié arra is ráébreszti a lányt, hogy hallott már a tudósról.

Az úr ugyanis egy sikeres és tekintélyes akadémikus volt, zseniális felfedezéseinek nyomait tartalmazták az iratok, ám Nizase nem tudja, vajon mi végre zsúfoltak bele mindent az iratok közé. Hiszen csak a kutatásnak kellene itt lennie… Végül persze azt is megtalálja… A Vita Oreae volt az utolsó. A legutolsó…

Nizz egy asztalt keres és a vaskos mappát kezdi olvasni a petróleumlámpa nem túl erős fényében. Igyekszik minden lapot átfutni, próbál elolvasni mindent, csak hogy korábbi feltételezései közül megerősíthessen, vagy megcáfolhasson akár csak egyet is. Hallotta – sőt most olvashatja is -, hogy Harrow-t menesztették a Céh-től, sőt az Akadémiáról is, ezért próbál arra is utalásokat találni, hogy a kutatásait egyedül végezte-e. Így nem feltétlenül őt kell megkeresnie, hátha akad valaki, aki együtt dolgozott vele, és még a Céh-nél dolgozik. De sajnos semmire sem jut. Úgy tűnik, egy „magányos farkas”-ról van szó. Egy magányos, mégis eléggé merész tudósról. Mert ahogy Nizase egyre jobban beleássa magát az iratokba, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá az, hogy a Vita Oreae nem szokványos felfedezést próbált bizonyítani. S ha Nizz számára nem lett volna elég izgalomra okot adó Harrow abbéli feltételezése, hogy az orea a tündérekhez és lidércekhez hasonlóan képes lehet szerves anyag részeként létezni, hát az, hogy az általa is kutatott kristály képes önmagában, bármiféle egyéb szerves anyag nélkül is élő szövetet alkotni, teljesen összezavarja az ifjú tudós gondolatait. ~Élő orea? Miféle szentségtelen gondolat?~  S ha még nem lenne elég ez a mindent felforgató ötlet, a lány látja, hogy a „Gaia” kódnéven emlegetett anyagot az újonnan létrejött Peremvidéken akarták volna felkutatni, ha nem döntenek a kutatás azonnali felfüggesztéséről az Alkímisták, ahogy ez is egyértelművé válik az iratokból.

A kutakodó gyakornok egy kicsit sajnálja is Harrow-t, hiszen rövid pályafutása alatt már látta, nem ez lenne az első eset, hogy egy kutatást a "cél" előtt vesznek el attól, aki eddig jutott velük és a maguk módján, a maguk eszközeivel folytatják tovább mások, akik „megbízhatóbbak”, vagy egyszerűen csak „közelebb vannak a tűzhöz”. Ezért persze nem hiszi el, amit a dokumentum állít, s megpróbál a kódnévre is rákeresni először a zárolt szekcióban, aztán az irattár többi részében is. Először úgy tűnik számára, hogy feleslegesen gyanakodott, a kutatás látszólag elhalt, hiába böngészi az iratokat Már éppen feladná a keresést, amikor az egyik nagyobb nevű alkimista, William Grant professzor irataiban újból felbukkan a Gaia név, s a lány elégedetten dől hátra. Ezek szerint Harrow még sem dolgozott egyedül, és Grant professzor pedig nem volt elég alapos, hogy teljesen eltüntesse a részvételét a kutatásban. Segítségre lenne szüksége, de Nizzi persze tudja, mit kockáztat azzal, hogy megszegte a szabályokat. Mivel Grant címét megleli az iratokban, először arra gondol, felkereshetné és kérdőre vonhatná őt. De rájön, hogy direkt kérdései csak a gyanakvást keltenék fel a tudósban, s talán nem átallná ezt a Céh tudomására is hozni. Mert nem igazán vannak a Céhnél olyanok, akikben teljesen megbízna, így másoknál puhatolózni, mások figyelmét felkelteni valamire, amit eddig titkolni igyekeztek, mindenképpen veszélyes lenne. Delictato talán az egyedüli, akinél kérdezősködni merne, de félve a következményektől, őt nem akarja belekeverni az ügybe. Mert ha rájönnének, hogy idegen oreával kísérletezett, azonnal elbocsátanák. Ha rájönnének, hogy illetéktelenül az Index-ben kutatott, szintén. Ha pedig arra találnának bizonyítékot, hogy titkos összefüggéseket keresett… A lány megborzong, amikor eszébe jutnak a lidércek. Nem ilyen sorsot nem szeretne az idős mesternek.

Éppen ezért dönt úgy, hogy mivel mást már nem talál az irattárban, magához veszi a "bizonyítékokat, minden visszapakol a helyére, eltüntetve ezzel a nyomait és aztán visszaindul a laborba.

Minden csendes és sötét, csak a kezében tartott lámpa ad halvány fényt, éppen ezért tűnik csak érzéki csalódásnak először, amikor úgy látja, a becsillanó holdfényben mintha valami megmozdulna valahol a látótere szélén. Felemeli a lámpát, hogy nagyobb területet világíthasson meg a fénye, s a kérdés, amit feltesz, a lehető legtermészetesebb egy ilyen helyzetben.

- Hahó! Van ott valaki?

~Talán a portás az és most majd híre megy, hogy tilosban járt?~

Mert persze ez a legnagyobb félelme, hiszen idegentől, tolvajtól vagy rablótól a Céh épületében nem kell tartania, ide nem igazán jutna be senki úgy, hogy ne szerezzenek róla tudomást. De mert a kérdésre nem érkezik felelet és a mozdulatlan lány sem hall semmiféle zajt, hát megnyugszik, hogy csak a fáradtság kezdi eluralni az érzékeit. Elhatározza, hogy gyorsan elvégzi a rábízott feladatot, aztán hiába próbált ráijeszteni Voluptarius, bizony egyetlen perccel sem marad tovább.

"- Hahó! Van ott valaki?"

Talán ha nem lenne halk és bizonytalan a hang, kiejtené a kezéből a lámpát, s ha nem azt ismételné, amit néhány pillanattal ezelőtt ő maga szegezett neki a sötét folyosónak, akkor most menekülne félelemtől űzve. Bár az, hogy hogy a suttogás olyan, vagy hasonló érzést kelt, mint otthon, az a furcsa és bizonytalan "szemmel tartalak" pillanat volt, annyira azért elrémiszti, hogy tágra nyílt szemekkel próbáljon átlátni téren és homályon. Csak áll, nem mozdul, a szíve vadul kalapál. Azt várja, valaki majd előugrik az egyik ajtó, vagy sarok mögül, csak hogy riadalmát lássa.

- Ez ostobaság és csak pihennem kellene! Elmosogatok és megyek haza. Vahe vigye Gladstone-t meg azt a fura holmit! – szalad ki a száján hangosan, amikor aztán megint nem történik semmi, s a szíve sem ver úgy, mint ha ki akarna ugrani a mellkasából. S hogy ne is történhessen, hát szinte futva igyekszik a laboratórium felé, s megérkezve kulccsal nyitja és zárja be maga mögött az ajtót, hogy a papírokat a táskájára térve kezdje összeszedni a mosogatnivalót.

De a dolog mégsem hagyja nyugodni.

S miközben egymás után kerülnek ki a kezei közül a tiszta lombikok, kémcsövek, pálcák, fogók és csipeszek, néha körülnéz, mint ha nem lenne biztos abban, hogy a furcsa eseményeknek vége szakadt.

És aztán megint megtörténik.

Éppen egy kisebb üvegkádat sikál patyolattisztára és merítene meg a mosogató holdfényben csillogó vizében, kissé szórakozottan figyelve a szappanbuborékok között saját tükörképét, amikor az arc átalakul, megváltozik, s marcona tekintettel bámul vissza rá, miközben a száj, a sajátja, mozogni kezd.

"- Nem ostobaság. És nem vagy tébolyult, Nizase Nae."

Az üvegből készült edény hatalmas csobbanással hullik a habos vízbe, hogy aztán csörömpölve érje el a mosogató alját.

- Nem, nem, ilyen nem történik senkivel! – hátrál el a lány az érzékeit megcsaló képtől, hogy aztán ijedelmét harag váltsa fel. Mert végre talál más sokkal kevésbé ijesztő magyarázatot annál, hogy valaki beférkőzött az agyába. A labor sötétebb sarkait kutatja, többször körbe fordulva a saját tengelye körül, miközben a szappanhabot igyekszik dühösen lerázni a kezeiről. Azt gondolja, hogy idebent rejtőzött el valaki, aki a bolondját akarja vele járatni, így most persze a feltételezett "elkövetőt" próbálja meg előcsalogatni.

- Melyikőtök próbál meg rám ijeszteni? Ez nagyon-nagyon ostoba és gyerekes vicc! Hagyjátok azonnal abba és gyertek elő!

"- Te hallasz, igaz?" - az idegen hang a fejében hangosabb, mint eddig bármikor. - Mint azok, akikről mások meséltek. A megmenthető lelkek. Csapkodhatsz, tagadhatsz, de hallasz.

- Nem hallok semmit sem! Nincs itt senki, csak én! – hadarja Nizase és a fülére szorítja mindkét kezét, csak hogy ne hallja a hangot, amely a sajátja és mégsem az, s ostoba védekezését csak tetézi azzal, hogy gyerekes módon kezd tiltakozni és fohászkodni védelemért azokhoz, akikben eddig mindig bízott. - Takarodj innen, bárki is vagy! Sinan fényére és Tsvig kegyelmére bízom magam és tudom, hogy az istenek megsegítenek és elűzik az Árnyakat! A lelkem nektek ajánlottam, kérlek, segítsetek! – hadarja rövid, de hatásosnak ítélt könyörgését, amelyről azt képzeli, fegyverként használhatja a láthatatlan kísértő ellen. – Takarodj innen! Nincs szükségem arra, hogy megments, akárki vagy! Bármi is vagy!

Azzal már rohan is, összekapkodja a holmiját, a jegyzeteket, a táskát, nyitja az ajtót szinte önkívületben, többször elvétve a zárat.  Csak fut kifelé, esélyt sem adva, hogy ha bármi van odabent, akkor folytathassa a dolgot. Csak akkor lassítaná meg a lépteit, ha a a főkapu őre, a portás állná útját, hebegve mondaná, hogy végzett a feladataival, s hogy ha az őr kinyitná előtte a kaput, hát vissza sem nézve venné az irányt a közeli lakás felé, el ettől az őrülettől.

Igyekszünk nem kitűnni, mert most nem hiányzik, hogy feltartsanak, hiszen lehet, hogy a mostani utunkon múlnak életek, bár, ha Nova ismerőséről van szó, semmiben nem lehetünk biztosak. Ám Howe sem emelt ellene kifogást, talán szerencsénk lesz.
Mr Grant egy kevésbé forgalmas mellékúton lakik Nova szerint, aki a fejem tetején utazva, a hajamat húzgálva igyekszik a megfelelő irányba cibálni.
- Szszssz! Nova! Van két jó fülem, ha azt mondod jobbra, vagy balra menjek, hidd el nem tévesztem el az irányt. - húzom ki a pixi markából a hajam, mielőtt megkopaszt.
- Jól van na. – hallatszik az önérzetes tündér kissé sértődött hangja, de tudom, hogy pár perc múlva ezen érzelmei már a múlté is lesznek, ahogy szinte mindig, mert máris más foglalkoztatja.
Az éjszaka a barátunk, így gond nélkül érünk a tudós lakhelyéhez.. Olyan hangzavar van errefelé, hogy csoda, hogy nem bolondulnak meg tőle.
- Légy óvatos, mert a múltkor kidobáltak innen néhány furán zümmögő micsodát. A harmadikon lakik, felszállok hozzá, oké? Van egy marha nagy lyuk a hátsó ablakán. De lehet, hogy nyitva az ajtó is. Bogaras népség, néha úgy felejtik. Addig próbálkozz. – ütögeti meg a pixi a fejembúbját és már csak szárnyainak szélsebes suhogására reagálhatok.
- Menj csak, megoldom. - indultam a bejárat felé. – Azt sem hallanák itt meg, ha faunként dübörögnék fel a lépcsőn. – morogtam csak úgy magamban még, de már robogok is felfelé, mivel ismerem a kis tündét, mint a rossz pénzt, még a végén nem, hogy információt nem kapunk, hanem csak leginkább valami viszketőport a nyakunkba. Kár volt magában elengedni, de már késő bánat!
Az ajtót elsőre megpróbálom a kilinccsel nyitni, hátha igaza van Nova-nak és az alkimista tényleg feledékeny és nem zárja. Hát most nincs ilyen szerencsém!
- Mit tettél  Lady Learmonttal, te gazember, mi? – hallom máris a pixi hangját az ajtón túlról, amitől felnyögök.
~ Úgy tudtam! ~
Gondolom alaposan meglephette Gran-ot, mert azonnal hallani valami halk puffanást, aztán egy felcsattanó hangot.
- Tsvig fehér csöcseire, mi a büdös...
Az alkimista elharapja a káromkodás végét, mert hallhatóan felismeri a tréfamestert.
- Nova Prismblossom. Ki más. Kergettek, vagy kérni jöttél?
~ Tényleg ismeri a mi kis porondmesterünket! ~ állapítom meg.
- Jó estét! Tulajdonképpen is-is. Most tényleg muszáj volt jönnöm, egész Estrance veszélyben van. Szerintem. Egyébként Howe adta a tippet, hogy forduljak hozzád, magamtól ki nem találtam volna! Van ez a kőbetegség... – hadarja Nova, de én is szeretnék már bejutni, részese lenni a beszélgetésnek, ezért erőteljes dörömböléssel jelzem ezt a szándékom, de óvatosan, mert nem szeretnék szó szerint ajtóstól rontani a lakásba.
Miután beengednek, akkor próbálom kiegészíteni a pixi hadarását, aki egy perc alatt szeretné elmondani az egész történetet.
- Valami orea-vá változtatja az embereket és ami még rosszabb ragályos, mert akit egy ilyen oreakóros megkarmol, vagy valahogy sebet ejt, ott a másik is elkezd kövesedni. Ha kiszabadult pár ilyen a Cirkuszból és a lidércek nem végeztek vele, akkor hamarosan senki nem lesz biztonságban...... Tudja mi ez?
Grant közben leül egy kanapéra és elővesz egy apró fiolát, belőle egy kis csillogó port a tenyerére szór. Miután felszippantja, pislog párat és mintha az agya lassan nekiindulna, a pillantása kiélesedik..
- Kőbetegség? Az orea-zabálók nagyon sok tünetet tudnak produkálni. Azt mondjátok, ez terjed, mint egy betegség?
- Ez nem egészen orea-zabálás. Először én is azt hittem, de amikor elkezdenek kővé válni, kövesedni na, az valami ócska hamisítvány lesz. És terjed, mint egy járvány. A mi drága dirink is halott lenne, ha nincsen Howe. Meg páran a cirkuszból már meghaltak – csuklik meg Nova hangja, amin cseppet sem csodálkozom, sok jó cimborát nem látunk viszont. - Csak idő kérdése, mire elér délről idáig. Most hallassz róla először? Naja, hozhattunk volna mintát neked, de nem mertük nagyon fogdosni.
Tényleg vehetett volna Howe mintát és akkor elhozhattunk volna az alkimistának, de, hogy őszinte legyek ez az egész nagyon gyorsan történt és marha ijesztő volt.
- Biztos, hogy terjed, ahogy Nova mondta az igazgatón is szinte percek alatt terjedt el, ahol Pete megsebezte. Aki elkapja ráadásul úgy kezd viselkedni, mint akinek megzápult az agya. - teszem hozzá.
Általában nem bízom azokban, aki valamilyen stimulánst használnak, de nem nagyon van választásunk és egyelőre Grant elég épelméjűnek tűnik.
- Hallott valaha valami hasonlót? - kérdezem reménykedve.
- Egyszer. - felelte a kérdésemre az alkimista. - Talán egy éve. Együtt dolgoztam egy idiótával, név szerint Vince Harrow-val. Okos, túl okos, ha engem kérdeztek. Ő magyarázott mindig arról, hogy szerinte az orea... hát, él. Legalább is van olyan, amelyik igen. De kitették a szűrét a Céhtől nem sokkal utána.
- Na az bakteriális fertőzés lenne, nem? Ha élne! Piszok kínos szituáció ennek a világnak. De amilyen furák, elnézést különlegesek....vagytok, még az is lehet van ebben valami. Mit csináljunk most? Keressük meg ezt a fickót? Hogyan állítsuk meg? – kezd ismét nagy hadarásba Nova, alig bírom követni.
Grant szeme azonban egy pillanatra erre hatalmasra tágul, és valószínűleg nem csak a tündérportól.
~ No csak! ~
- Hogy mit? Komolyan azt gyanítod, hogy ő... mit? Elszabadított egy járványt? Mi oka lett volna?
Felfigyelek Nova elszólására, de elsősorban most azon agyalok, amit Grant mond, ami a semminél több és legalább valami nyom, hogy valaki tudhat valamit erről a ragályról. De egyben hihetetlen is.
- Élő orea? Ez ..... ha igaz lenne, nem is tudom ....egyenlő lenne egy katasztrófával. Nem mondta ez a Harrow, hogy honnan vette ezt? – közben kérdő pillantást vetek Nova-ra, hogy mi ez a „mi vagyunk a különlegessek"? És ő?
De a kérdései amúgy jók.
- Igen, nem tudja hol lehet a fickó? Jó lenne hamar megtalálni.
- Nézőpont kérdése, fiam.  – ingatja meg a fejét a férfi. - Van, akinek lehetőséget jelent az, ami másnak katasztrófát. Vince viszont fogalmam sincs, hogy hol van. Legutoljára azt hallottam, hogy felszívódott a Sötét Negyedben.
- Én nem! Hmm...... – szólal meg Nova, de hirtelen elhallgat és mire ránézek, hogy mi az, már csak valami gyomorrontásszerű kifejezést kapok el az arcán. - Na ne már, onnan jövünk!  A lakását ismered? Ahol a felszívódás előtt volt, mert gondolom a délvidéket nem vágod annyira. Hátha hagyott valami nyomot. Aztán senkinek se kell tudnia, ha betörök, igaz? Tudod, katasztrófa, meg azok a levelek – sóhajt egyet, mint valami mártír.
Megforgatom a szemem.
- Valamit csak elejtett magának, amikor együtt dolgoztak, nem? - nézek kérdőn a tudósra, hiszen ő legalább ismerte. - Talán folytatta a kutakodását utána is, hogy kicsapták.... - erősködöm, mert ezen érdemes elindulni. - Hová mehetett, említett esetleg neveket? Nem találkozott vele azóta? Lehet, hogy maga is veszélyben van, ha az amit az előbb beszívott orea-t tartalmaz. - bökök a porra. - Nem tudhatja miből van. Segítsen nekünk. - intek a társam felé.
- Ami azt illeti, tudom miből van. - feleli szúrós pillantását rám vetve Grant. - Ti aztán egy idegesítő páros vagytok. Fogalmam sincs, hol van Vince, és ami azt illeti, nem is akarom tudni. De ha már zaklatni akartok valakit, nekem azt mondták a Varjú mindent tud a Sötét Negyedben. Ne kérdezzétek, mi az igazi neve, mert arról tényleg lövésem sincs. De ha Vince tényleg ott bújkál, a helyi nagykutyák biztos tudnak róla.
- Tündérből? – szemtelenkedik Nova, de most egyáltalán nem rovom fel neki, sőt…….
Ha nem kap frászt a fickó a szennyezett orea említésétől, akkor a második tippem nekem is a tündérpor lenne ezért csak undorodva elhúzom a szám. Tudós ide vagy oda egy nyomoronc.
- Azt neked nem is kell tudni! Najó, ha ennyi, akkor azokkal a levelekkel kapcsolatban én igazán semmit sem tudok tenni, megyünk a Varjúhoz vissza – néz rám kis barátom.
Nem haboztam csatlakozni hozzá, hogy szúrjunk a fickóba egyet, bár nem lehetett tudni mennyire mélyre megy.
- Lady Learmont -ra gondolsz Nova? Hát az szar ügy. - bólogatok. - Kösz az infót Mr. .....Grant. - indulok el, mert talán a Varjú tényleg tudhat valamit, bár ő maga is intézkedhetett már, ha tudtára adták ezt az egészet.
Ám a levelek és a Lady nevének említésére az alkimista szája kinyílik, a homlokára pedig ráncok szaladnak a meglepődéstől.
- Ti mégis honnan... - majd egy pár pillanat múlva. - Howe mondta el, igaz? Megmondhatjátok annak a túlértékelt vajákosnak, hogy... Hogy...
Grant látszólag nem tud mondani semmi frappánsat, így csak mérgesen fúj egyet.
- Na jó, figyeljetek. Tudok még valamit, de nem tőlem tudjátok. Én is a Varjútól tudom, szóval ha nekem elvágják a torkom, először rátok küldöm a fél lidérc bagázst. Van valami csaj, akit egyszer láttak Vince társaságában. Scarlet Flip. Vele dolgozott, a kedvenc prostija volt, nem tudom, de körülötte sündörgött. Aztán meglépett a Varjú egyik emberével, valami Clay-el. Ha bármelyiküket megtaláljátok, meg lesz Vince is. És mondjátok meg Howe-nak, hogy égesse el a rohadt leveleket, húsz éve nem vicces már, hogy ezzel szorongat.
Mélyre ment! Visszafojtom a vigyort, ami Grant reakciójára és Nova elismerő pillantására kikívánkozik belőlem. Nem kell, hogy az ürge tudja, hogy csak vaktában vagdalkozunk.
- Persze! Nem ismeri a Varjút, mi? - horkanok fel inkább, ahogy magyarázkodni kezd és hirtelen megjavul a memóriája.
- Megjegyeztük! – bólint apró társam. - Howenak pedig elmondjuk, aztán alkalomadtán összeülünk egy jópofa sör mellett és elolvasgassuk azokat a leveleket, mit szólsz? Na arevoir! - kacsint rá a bosszús alkimistára ezzel elköszönve tőle.
Scarlet Flip és Clay. Ezek legalább már vezethetnek valahová és ezek szerint Varjú is már képben lehet.....
- Ha húsz éve ezzel tudja szorongatni, meg is érdemli. - vonom meg a vállam. - További jó szórakozást, de vigyázzon máskor mit szív az orrába. – veszem kifelé az irányt én is, már ismét Nova-val a vállamon. Egyre rohadtul izgatott pixivel!
Örülök, hogy kimehetünk, mert Nova alig bír magával, hogy nő kerül a képbe.
Komolyan mondom, hogy kezem-lábam össze fogom törni, hogy kerítsek neki egy pixi szajhát - az Istenek segítsenek, hogy létezzen ilyen, - mert ez egyre rosszabb lesz.
- Ó a manóba, most megint vissza, kurvázni. Normális esetben nem lenne ellenemre, csak... Vagy váljunk szét, keressük külön? Mert ha igen, enyém a nő, jól van? – harsogja a fülembe.
- Ha együtt léptek le, valószínű, hogy együtt találjuk meg őket. Jobb, ha mi is együtt maradunk. – próbálom lehiggasztani, mielőtt kárt tesz bennem, de leginkább magában. - Keressük meg Varjút, szereti kézben tartani a dolgokat, biztos tud róluk.

A Sötét negyedben mindenki tudta, hogy hol található a Varjúfészek. Csak épp nagyon kevesen mondhatták el magukról, hogy jártak is benne. Mondjuk sokakat amúgy is visszarettentette volna, hogy egy kívülről elég rozoga épületbe kellett volna felmászni, a magasba, amiről könnyű volt lezuhanni. Talán a delikvens saját ügyetlensége miatt, esetleg hatékony külső segítséggel……
Persze nekem nem okozott problémát, nem voltam az a tériszonyos fajta, ahogy olyanoknak sem, mint Nova, akiknek szárnyak segítettek.
A felvonó panaszos nyöszörgése bántotta a fülemet, ahogy feljebb és feljebb emelkedtünk, miután a Varjú Crowle engedélyt adott a lenti őreinek, hogy felmehetünk.
Igyekeztem, hogy az idegességem elfedett maradjon, de őszintén szólva, ha nem az igazgató élete és a Társulat sorsa múlott volna a dolgon, valószínűleg sosem jövök ide magamtól, pedig még dolgoztunk is együtt.
A negyed bandái nem voltak túl könyörületesek és bár Varjú – a pletykák szerint – igazságosan vezette az embereit, mégis csak ebben a kegyetlen közegben volt bandavezér, amit senki, akinek egy csepp ész szorult a fejébe, nem hagyott figyelmen kívül.
Fent már senki nem törődött velünk, bár nem kétlem, hogy ha Varjú hirtelen elkiáltotta volna magát, tucatnyian ugrottak volna a nyakunkba, legalábbis az enyémbe, Nova-nak volt némi fizikai előnye.
A helyiségek eléggé esetlegesen voltak kialakítva, de Crowle „irodája” meglepett a maga puritánságával, igaz ő maga sem igyekezett kitűnni holmi cicomákkal, amennyire megismertem a rablás alatt.
- Mr. Grant-tól jöttünk éppen, aki ideirányított minket. – válaszoltam az egyenes kérdésre én is nyíltan, hiszen úgy gondoltam most az érintetteknek fontos az idő és a gyorsaság. – A kőbetegségről van szó, ami megfertőzi az embereket és orea-vá változtatja őket, bár gondolom már tud róla. – a tapasztalat azt mutatta, hogy sok mindenről, ha nem mindenről tud, ami a negyedben történik. - Grant szerint állítólag a maga volt embere Clay segíthet nekünk előkeríteni a felelőst. Tudunk beszélni vele? – kezdtem bele, próbálva nem a közepébe vágni a történteknek…….

Végre odakint van, az utcán, távol attól a… Nem is tudja mitől. Csak azt tudja nem akarja sem látni, sem hallani azt a VALAMIT. Hát iszkol, úgy szalad át a városon, mint ha űznék, mint ha kopók loholnának a sarkában, miközben folyton azt várja, hogy újból felhangzik a hang, vagy valahol önmagát látja meg… Vagy azt, aki annak tűnik.

De nem történik semmi, s talán meg is könnyebből, ahogyan felfelé igyekszik a lépcsőn, aztán kapkodva szedi elő a kulcsait. A keze remeg, hát ügyetlenkedik, s már majdnem leroskad az ajtaja előtt, de aztán végül sikerrel jár. Fordul a zár, nyílik az ajtó, majd csukódik újra, s lánc csörren, hogy biztonságot adjon, nyugalmat.

Csukott szemmel támaszkodik az ajtónak, majd néhány, békésnek tűnő pillanat után indulna beljebb, de aprót sikkantva megáll, mert a túl-ezüst és túl-fehér holdsugár egy pillanatra idegennek mutatja az otthonát. OLYAN idegennek. Keze ijedten a mellkasára rebben, csak hogy aztán kapkodó szívvel lámpát gyújtson és minden függönyt behúzzon, s csak akkor nyugszik meg végre. Gyorsan teát készít, sok-sok cukorral a fáradt idegeknek, s űzi a gondolatokat, amelyek folyton vissza-visszakanyarodnak AHHOZ. Ellenkezik minden porcikája, de hajtja-űzi az ismeretlenség, s aggódik, a lopott jegyzeteket talán hiányolná valaki.  Ezért mégis belefog, olvas, jegyzetel és a hajnalt várja, mert a sötétség már nem barátja, s félne elindulni Grant-hez. De fáradt, s idegei sem szokták a folytonos készenlétet, hát észre sem veszi, mikor alszik el, a karjára borulva, a jegyzetek tetején. S az alvás nem is lenne gond, de álmodik. És az álom nem engedi, hogy felejtse a történteket.
Egy barlangban áll, ismeretlen, sosemvolt helyen, körülötte világító kristályok, akár az orea mind, de tudja jól, hogy mégsem valódiak. Önnön tükörképe mered rá mindből, lépteit vigyázzák az arcok, s már a hangot is hallja, az ismerőst, a félelmetest, az elhallgattatni valót, azt, amiről azt hiszi, a víz játéka. De már érti, mit mond.

- Hahó! Van ott valaki?

Máskor felriadna, de az álom most fogva tartja. Semmit sem ért. próbál hát kiutat találni, félve, óvatosan, s közben beszél, magát nyugtatva és AZT tartva szóval.

- Én Nizzi vagyok, de azt nem tudom, te ki vagy és azt sem, hogy hol vagyok. Kérlek, csak hagyj békén... Nem kell, hogy megments - elkeseredetten, de elszántan keresi a kijáratot, s közben AZ felel neki.

- De tudod, ki vagyok. Tudod, hogy neveztek el - válaszol a hang. S a hang nem lenne elég, mi táplálja a félelmét, hát meglát valami mást is. Meglátja önmagát. Vagy mégsem? Nem a kristályokon tükröződve, hanem tényleg ott áll előtte valaki, aki pontosan ugyanúgy néz ki, mint ő, kivéve a foszforeszkálóan zöld szemét. És amikor megszólal már tényleg olyan hangja van, mintha ő maga mondaná, ugyanazzal a hanggal, amit eddig sajátjának hitt. - Én vagyok Gaia.

- Akkor miért hasonlítasz rám? Miért?

- Hasonlítok rád, mert így tudsz látni engem. - felelte Gaia. - Így tudsz érteni. Mert te tudsz, másokkal ellentétben. Vannak, akik már menthetetlenek, ők nem értik a hangomat akkor sem, ha a saját szavaikon szólok hozzájuk. Kár értük – sajnálat ül ki a hasonmás arcára.

- Ezt már mondtad korábban is... De akkor sem értettem... Hogyan érthetnélek, ha azt sem tudom, ki vagy? - aztán eszébe jut a "kutatás" és az a feltételezés, hogy az orea maga is élőlény, létező, akár, ha ő maga lenne. Talán meg kellene hallgatnia, hogy mit akar mondani. Ha nem álmodna, ezt nyilván hatalmas ostobaságnak érezné, de most csak az jár az eszében, hogy ki kell onnan jutnia, és ehhez nem feltétlenül az az út vezet, ha ellenkezik. - Ha meghallgatlak, kiengedsz innen?

Gaia körbenézett a kristályokon, aztán visszafordult felé.

- Ez egy... álom, ahogy ti nevezitek, Nizase Nae. De ha szeretnéd, hagylak felébredni. Attól még hallod majd, amit mondok és látni fogsz, ahogy láááátoood maaagaaaad.... - a mondat vége visszhangozva széthullik, visszaverődve a barlang köveiről, a fények hirtelen kihúnytak, a lány pedig felriad az asztalnál ülve, a kiürült teáscsésze mellett.

Reggel van…

Annak örül, hogy álom volt, de a fenyegetés, hogy olyan dolgokat láthat és hallhat, amelyekről egy nappal ezelőtt még nem hitte volna el, hogy létezhetnek, nem tölti el örömmel. Ahogy az sem, hogy semmit sem ért jobban, mint az álom előtt, s a Delictato széfjében hagyott holmi eredete, tulajdonságai még ugyanúgy "megfejtetlenek" maradtak. Azért gyorsan körbe néz, mielőtt elindulna, a tükröződő felületek mellett úgy halad el, hogy folyton azt várja, hogy ismét meglát majd valamit. S nem kell csalódnia, bár ez kicsit sem tölti el örömmel. Hiszen a tükörkép, amely meg-megvillan üvegen, tükrön, olyan, mint ő, ám izzó, smaragdszín szemeit őt követik. Hát éppen ezért minden furcsa zajról is azt gondolja, megint valami értelmesnek tűnő mondat lesz belőle, így tűnik, mint ha szórakozott lenne, pedig csak zavarodott és tanácstalan. Mindenképpen információkra van szüksége, hogy tovább tudjon lépni. Most már csak Grant-ben reménykedik, abban, hogy a tudós elme majd nem zárkózik el a felvilágosítás elől. Csak ő marad az utolsó reménye, hiszen azt nem tudja, Harrow-t hol keresse.
Elindul hát, kapkodva, folyton figyelve, s így rögtön meghallja azt, ami más, mint a többi reggelen lenne. Bár alig hajnalodik, különös hírek járják be a várost, tűnnek fel újságok lapjain, s a rikkancsok kiáltásaiban.

- Különös kórság Dél-Estrance-ban!
- Emberek válnak kristállyá!
- A cirkuszt bezárták!
- Még mindig nem találják az orea-hamisítót!

A hírek felzaklatják. Hát újságot vesz ő is, sietve. Az újság a Sötét Negyed Rémcirkuszáról ír, arról, hogy látták, ahogy emberek oreára hasonlító kristállyá változtak. S az orea nem csak itt lesz a hírek fő témája. Mi másért szerepelne hát az Alkimista Céh tegnap esti hivatalos közleménye a lapokban, mely a furcsa módon felbukkanó kristályok vásárlásától óvja a város lakóit. Így most már biztos lehet abban, hogy a két dolog összefügg. S miközben Grant-hez igyekszik, a Rémcirkusz említése eszébe juttat valamit. Már tudja, hogy kicsoda a "bérgyilkos", akivel összehozta a balsorsa, ahogyan azt is, hogy Nova is ott dolgozik. Ha beszélt Grant-tel, talán őket is megkereshetné, hátha ők tudnak valamit, ami eddig nem jutott a firkászok tudomására. De nem nagyon szeret a Sötét Negyedben járni, így ehhez még bátorságot kell gyűjtenie.

De már nincs ideje. Ott áll a ház előtt, s a csengetésre léptek felelnek egy idő múlva. Hallja, ahogy valaki félretol egy tolóreteszt és kinyitja az ajtót. Középkorú, talán kissé már idősödő férfi áll a lány előtt, olyan hatvan előtt járhat néhány évvel.

- Segíthetek? - kérdezi álmosan pislogva.

- Bocsásson meg, professzor, de talán tudnia kellene erről... - azzal átnyújtja az újságokat, amit vett, bizonyítva ezzel az okot, amiért a kora reggeli órán zavarja a férfit. - És én is tudok Gaiáról. És igen, segíthet, meg kell tudnom mindent arról a kutatásról.

Azt reméli, az idős urat meggyőzik a hírek, és közben persze attól is tart, hogy késő lesz és vagy vele, vagy mással valami rémes dolog fog történni. Nem akar beszélni neki a furcsa látomásáról, de attól is fél, hogy a fura alak majd megint megjelenik, vagy szól hozzá a professzor jelenlétében. Hiszen, ha igaz, amit olvasott, ő is elég közel juthatott ehhez a mindenképpen furcsa és kivételes dologhoz.

Grant átfutja az újságot, aztán Gaia nevének említésére azonnal eltűnik a szeméből az álom. Gyorsan körbenéz az utcán, hogy valaki figyel-e titeket, aztán beljebb lép.

- Jöjjön be. Először mondja el, hogy ki maga és mit tud.

Mindenképpen jobb odabent tárgyalni, mint kint, így Nizz elfogadja az invitálást. Nem tudja, hogy mit mondhat el neki és mit nem, abban azonban biztos, hogy az O2-t nem említheti meg neki. Így nem beszélhet arról sem, akitől a köveket kapta. De a szerencse talán most mellé áll, hiszen jó ürügy, hogy az újság már jelezte, a Céh tud a "hamis" kristályokról, így ezt nem kell tagadnia. Vagyis nem követ el túl nagy hibát, ha elmondja, hogy a Céh egyik gyakornoka és ott szerzett tudomást a kutatásról. Az Index-ben talált infókkal talán kiadja magát, de Grant sem tagadhatja, hogy felfedezése  ijesztően passzol a mostani eseményekhez.

Grant a beszámolóra nagyot sóhajt, aztán elővesz két poharat és tölt egy üvegből, ami elsőre brandynek tűnt.

- Nos, Miss Nae, ez egy hosszú történet. Remélem van ideje…