Red Queen, White Queen

Nizzi nem könnyebbül meg attól, hogy felérnek az újabb, talán a szabadulást jelentő folyosóra. Közeli múltbéli tapasztalatai nem engedik, hogy túl korán örüljön egy olyan egyszerű sikernek, mint az, hogy áthidaltak egy szakadéknyi nehézséget. Még mindig a fülében visszhangzik Amelia suttogása a nixádról, s az ifjú tündérről. Hiszen nem akarják hagyni, hogy a furcsa, már-már valószerűtlenül vénséges és jámbor lény egyik börtönből a másikba kerüljön.

- Figyelek, ígérem... - hangzik a rövid válasz, de más követeli azt hirtelen. A faun az, ki falat, akadályt kívánna, hiszen hangok szállnak feléjük, kik árulásról beszélnek és talán arról, hogy az egérút, amelyet Mr. Rhodas mutatott nekik, talán nem ismeretlen mások előtt sem. Megtorpan hát, s találgatja, hol szülessen a kőfal, amely biztosítaná a hátukat. Ez lehet az oka annak, hogy Warwick gyengeségét már csak akkor veszi észre, amikor megérzi a férfi "jelenlétét" a sziklafalon át, s látja meg a vért a sápadt arcon. A falra koncentrál hát, amely sziklákból törne elő a lábuk alól, két embernyi vastagra, hogy áttörni se legyen egyszerű, s mikor növekedni látja a köveket, már indulna is a férfi felé ösztönösen, mintha tehetne bármit is a furcsa varázsszer hatása ellen, ami a jövő látását adta a nemesnek. Indulna... De nem teheti... Furcsa fények gyúlnak az agyában, ismerős csengettyűk kelnek életre, s érzi, hogy válik csak "utassá" a saját testében, amely felett már más rendelkezik. Jeges rémület verseng Gaia dermesztő "idegenségével", és lesz minden zölddé és arannyá.

Kőrügyek sarjadnak orea-lándzsákká, s zárják el mögöttük a folyosót, elrettentő áldozatként nyársalva halálra két tojásdad lényt, kiket felismerni vél a lány, s kiknek haláláért magát okolná, ha a Perem lénye nem próbálná eltakarni előle a bánat, a felelősség és a veszteség érzéseit. Lassan, ám határozottan lepi be tudatát a benne lakó, s Nizase kapaszkodni próbál valamibe, ami még az övé. A sajnálatot leli meg, elrejtőzve a furcsa tojásokra vetett pillantásban, s arra indul hát, aprón araszolva gondolatai mentén, miközben Gaia hangját s alakját használja, hogy eljövetelét bizonyítsa.

Ezért fordul a tekintet a halott ikerpárról először Warwick Leininger, majd Amelia felé. Emlékek kelnek életre, nem a sajátjai, s kap róla baljós emlékeztetőt a férfi azzal, hogy ismerősnek mondja a Perem mindenható lakója. Az azonban meglepi Nizase-t, ahogy a leányra tekint az ő szemével a lény, s az érzés is, hiszen valami bensőségességet hív elő Gaiából az alakváltó. De ha megérezte Nizzi, hát kapaszkodott bele, mit első pillantásra nem ért. Mi talán nem szeretet volt, de valami, mi nem rombolni akart végre. Erejét összeszedve adja hozzá hát saját érzéseit, mit Amelia, a Nővérek, vagy a légierő ifjú kapitánya iránt érez, s festi át orea-szín tekintetét az esőfelhőket idéző szürkére egyetlen pillanatra, s reméli,  Brownsmith nővér "jobbkeze" meglátja talán.

Aztán már fordul is a fej, mit nem ő irányít, s nőnek újabb kristályok barlang-szerte. S Nizz a saját anyjára gondol, kit sosem ismert, s kiről csak furcsa mesék élnek az emlékeiben, illatok, halk hangok a sötétben. Magának akarja a lény figyelmét, csak hogy időt szerezzen a többieknek, s magának is. Elhagyatottságát hívja elő hát a lelkéből, magányos esték emlékét, mit azzal töltött, hogy könyveket bújt, csak hogy feledje, kit annyira hiányolt. S ha nem érzi Gaia ellenállását, hát az újabb érzések felé próbálja őt terelni, óvatosan, apró lépésekkel. És közben beszél. Saját hangja visszhangzik a fejében, s reméli, elnyomhatja a kinti zajokat.

- Kérlek, engedd, hogy kijuttassam őket innen. Amelia is biztos boldog lenne. Tudod, ez a neve. Nem szeretnéd, ha mesélne magáról neked? Szerintem sokkal érdekesebb lenne, mint kristályokat növeszteni...

Próbálom összeszedni magam, bízva abban, hogy Nizase megállítja a képességével a tojásokat és azokat, akik talán még a nyomunkban vannak. Bízom benne, hiszen eddig olyan könnyedén tette mindezt az a lány, neki látszólag nem voltak olyan problémái mint nekem, nem látszott, hogy cseppnyi erőfeszítésébe is kerülne átalakítani a körülöttünk lévő köveket. Talán irigykedtem is volna tá, ha épp nem a saját nyomorúságommal lettem volna elfoglalva…..
Hirtelen azonban hegyes és éles zölden csillogó „dárdák” nőttek ki a falból, épp csak eltudtam kerülni őket visszabotladozva a fal mellől középre, a többiek mellé, azonban a minket követő tojások azonban nem voltak ilyen szerencsések.
Először értetlenül, de aztán megdermedve a felismeréstől bámultam a Nizase-ből előbújó …….Gaiára.
Most nem volt sem erőm sem megfelelő alkualapom – már ha volt is valaha, hogy megváltsam az életem, ha épp nem „jó emlékek” jutottak rólam eszébe.
Én viszont nem őriztem kellemes emlékeket róla az biztos! Mindenkivel lehet üzletelni, csak egy őrülttel nem, most sem értettem, hogy milyen anyáról is beszél….., ám egyet tudtam érteni a Nyúllal Moros urasággal a menekülést illetően, mé félelem elég erőt is tudott ehhez kölcsönözni, vagy a faun volt az…….?
Én egy percig sem haboztam. Most nem érdekelt a nixád által elérhető gazdagság, ha meghalok itt, semmit nem érek vele.
Még hallottam Nizase hangját, mintha most ő beszélt volna, de nem érdekelt, csak az, hogy elkerüljem a falból sarjadó dárdákat és kijussak.
- Az a lény őrült, mindenki mentse magát. – kiabáltam közben, ennyit még megtehettem……

Olyan gyorsan haladok kifelé a faun képességeinek és Amelia támogató segítségével, amennyire csak lehet anélkül, hogy felnyársalnánk magunkat, de mintha a végén már nem bújnának elő a sziklából újabb dárdák…..Ám ez már soha nem derül ki, mert a következő pillanatban kiszánkázunk a szabadba, ahol a kicsinységünk ismét nyomasztó mértékben zuhan rám.
Mindenki elég elgyötörten néz ki, Nyúl uraság is, ám nem lep meg, amikor már fordulna is vissza, hogy imádott királynője lába elé vesse magát, már, ha még bárki is életben van az üregen túl ugye…….
De még Rhodas sem tudja megelőzni alakváltó társnőnket, aki valami oknál fogva sokkal nagyobb szimpátiával viselkedik a szörnnyé változott Nizase lány iránt, mint azt elrablásunk laza kapcsolata indokolná, ezért épp csak szippantott párat a szabad levegőből már rohanva indult vissza a nevét kiabálva.
- Maga bolond! Meg fogja ölni magát, vagy magát is hasonlóvá teszi! – kiáltottam utána még mindig zihálva, de már legalább nem szédültem annyira.
Most, hogy négyesben maradtunk, a visszaváltozás italával, erős vágyat éreztem, hogy ismét belenézzek a jövőbe, ami segíthette volna a döntésemet a terveimhez, hiszen már egy lépésre voltunk a végső megmenekülésünktől és még mindig ott volt a nixád „problémája”, akit – kétségem sem volt Paksha úrfi ragaszkodása, Amelia kisasszony és Moros úr szavai alapján, - mindenki magának akart, még ha segítségbe és jóakaratba csomagolva is a szándékukat.
Szerintem az egész bagázsban az én szándékom volt a legőszintébb, sosem színleltem mást.
De most igazából azért imádkoztam, hogy elkerüljenek a jövő képei, mert nem akartam meghalni.
- Milyen nagylelkű itt mindenki. – egyenesedtem ki és vettem át a fauntól a palackot, aztán hidegen elmosolyodtam. – Én is pont azt terveztem, hogy felajánlom a vendégszeretetemet. – húztam meg az italt, de az üveget nem adtam ki a kezemből, szorosan markoltam, míg a gyomrom ismét megnyugodott és a saját méretemben voltam.
Óvatosan tartottam azért az értékes italt a kezemben, nem szerettem volna az alku alapom elveszteni.
- Na most, hogy a nők nincsenek itt, beszéljünk, mint kompetens férfi a férfivel. – intek a még mindig apró két alak felé. - Nem akarom, hogy ez a szegény pixi csöbörből-vödörbe kerüljön kedves Moros uram, de egy megfelelő – rendszeres-  kompenzáció fejében, talán hajlandó lennék elfogadni, hogy maguk ápolják tovább.
Ez egy jó üzlet lenne és nem nekem kell vesződnöm a tartása problémáival.

Nem tudja, a szavai, vagy pusztán Gaia szeszélye az, amely megmenti a többieket, de eltűnni látni őket most mégis valahogy boldoggá teszi. Tudja, Kayne-nek legalább valaki hírét viszi annak, ami történt, s az ifjú legalább nem keresi őt hiába, s nem hiszi róla, hogy elhagyta őt egyetlen szó nélkül. Ezért lesz képes arra, hogy minden figyelmét immár Gaiá-nak szentelje, s hallgassa "vallomását", amelyben először szól magáról.

Nizzi pedig meg sem lepődik. Tudja, hogy sokfélék az emberek és sokfélék az anyák is, s próbálja "rossz" anyaként elképzelni azt a Scarlett-et, akit a lény emleget, de csak egy rettegő asszonyt sikerül, aki oly dologgal szembesült idejekorán, amellyel mások sem voltak képesek megbirkózni.

- Azt mondod, nem leltél semmit bennem az anyákról? Pedig mindenkinek van anyja az emberek között. Talán azért nem leltél semmit, mert nem emlékszem arra, milyen volt az enyém... De hidd el,ő jó volt... Csak oka volt rá, hogy elhagyott.. És mindig az képzelem, azért tette, hogy engem megmentsen... - ül le a fal mellé, míg ura testének, hiszen fáradt már, a küzdelem emészti erejét, mit Gaia-val kell vívnia. Aztán már Amelia kerül megint szóba, így újra erőt gyűjt, s Gaia kárhoztatja már őt is saját bajáért, hát Nizase védeni igyekszik, már igazán minden cél nélkül, hiszen nem kell mentenie a lányt. - Amelia-t nem ismered, hát ne feltételezz róla olyat, mit nem vehetsz biztosra. Miért ne lenne belőle jó anyja egy gyermeknek, aki nem akarja elpusztítani a világot, mondd? Ő engem is a pártfogásába vett, amikor... - félbehagyja a mondatot, hiszen arról kellene beszélnie, hogy háborodottnak hitték, miután belé költözött, s hogy a leány volt az, ki támogatta, s hitt neki még ekkor is. De aztán rájön, hogy vesztenie már nincsen mit, magára hagyták, s neki csak egyetlen dolga van, Gaia meggyőzése, vagy szóval tartása addig, míg a királynők seregei felismerik benne közös ellenségüket. Aztán pedig...  - Szóval már láthattad, az emberek nem egyformák... Csak elég időt kellene adnod magadnak is, hogy megismerd őket... - felhúzza a térdét, és a fejét rájuk fektetve hallgatja Gaiát, s társalog vele úgy, akár ha egy valós személy állna mellette. - Látod, az erejükkel most sem mentél semmire... Nem tudtad meg, hogy ők vajon milyenek voltak, ahogyan azt sem fogod megtudni, ha megölsz mindenkit, hogy vajon volt-e köztük valaki, akit kedveltél volna... Nem lehetne, hogy életben hagyd őket, s csak figyelnéd egy ideig, mit és hogyan tesznek akkor, ha nem fenyegeted őket, vagy azokat, akiket kedvelnek? Én meg nem szeretnék itt lakni... A világ ennél sokkal több és nagyobb, mint egy kaptár... S ha mindenkit megölsz, csak ketten maradnánk... Hamar rám unnál, úgy hiszem...

Nem számít feleletre, ahogyan arra sem, amit meghall. A nevét hallja ugyanis, előbb távolról, aztán egyre közelebbről, és egyetlen pillanatig próbálja azt hinni, hogy káprázat, inkább, mint hogy valóság legyen, így felkapja a fejét és arrafelé pillant, miközben hirtelen sürgőssé válik Gaia felelete.

- Ne, Amelia! Maradj ott! Ne gyere közelebb, kérlek! - aztán fordul csak Gaiához a válaszért, miben reménykedik, ahogy abban is, ha "nem" lesz a felelet, még lesz ideje menekülésre bírni az alakváltót. - Azt mondtad, nem lenne jó anya... Nem adnál esélyt arra, hogy kiderüljön? Csak kérlek, ne úgy akard megismerni, ahogy eddig mindenkit. Tarts távolságot tőle, s hagyd, hogy saját szándékai szerint cselekedjen, ne a te akaratodból...

A kérdésem a faunnak címeztem, így meglepődve pillantottam a vékony kis hang felé, ami a fémfiú felől jött. Végül is igaza volt……..
- Jó, hogy emlékeztetsz rá Paksha úrfi, - bólintottam, - de te se felejtsd el, hogy az ki tudja mikor lesz. Addig igen kényes helyzetben lennél, nem igaz? Nem gondolnám, hogy sokáig szeretnél még ezen a helyen apróként ácsorogni, egy olyan lénnyel, akit mindenki így vagy úgy, de magának szeretne. Nem vagyok vak és süket sem, de úgy vélem én legalább kimondtam, amit igazából akarok, amit itt senki másról nem mondhatnék el. – azzal egyelőre ignorálva a megkergült Nyulat, Moros úrhoz fordultam, aki becsületére mondva, egészen jól fogadta az „ajánlatomat”, leszűrve belőle a lényeget és felkeltve a kíváncsiságomat.
Az sem volt elhanyagolható tény, hogy ő egy tündér volt és mióta már nem háborúskodunk a más fajtájúakkal, minden rendű és rangú ember, kezét-lábát töri, hogy hozzájuk dörgölődzön, valami kapcsolatot alakíthasson ki velük és az Udvarukkal. Talán itt van az a a lehetőség, amire oly régóta várok és, ami előrébb mozdíthatja majd, hogy családunk visszanyerje régi fényét és befolyását.
Lehet, hogy ez még egy nixádnál is jobb……
- Egyéb körülmények között - ismételtem meg előző szavait némi gondolkodás után, - a sértegetéseiért, párbajra hívnám, feltételezve, hogy az Ön pozíciója nemesi rangra emeli, de távol álljon tőlem, hogy egy jó haszonnal kecsegtető üzleti ajánlatot figyelmen kívül hagyjak. De kérem a becsület szavát, hogy az ígéretét megtartja és az üzlet gyümölcsöző lesz részemre, ha elfogadom.
Azt már nem tettem hozzá, hogy egy kétséges üzletért cserébe, hiszen valószínűleg mind ellenem fordulnának majd, ha mindenki visszanyeri eredeti méretét. Úgy gondoltam jobb üzletet csinálhatok.
Ha a faun a szavát adta a kis üvegcsét így hát letettem a földre Paksha mellé.
- Moros úrnak igaza van. – mondta a Nyúlnak. – Ráadásul, ha jól gondolom őt éppen senki nem kérdezte meg mit is akar: élni vagy meghalni. – néztem a nixád és a fiú kettősét, akik, mintha szótlanul kommunikáltak volna.

Fenyegető szavakat vár, s ha azokat nem is kap, de türelmetleneket igen. Gaia hangja ott visszhangzik a fejében, s csak azon igyekszik, hogy önnön gondolatait igyekezzen a Perem lényétől távol tartani. S hogy a félelmeit is elrejtse, hogy ne legyen Amelia emiatt célpontja a kristályokban rejtező haragjának.
- Éppen most mondtad, hogy a képzelet, a tudás és az érzés számodra is mennyire különböző. Akkor mégis miért hiszed, hogy az, kit jónak képzelsz, valóban az? Te ismersz engem, s könnyen mondasz véleményt rólam, akár, ha magadról tennéd. De én, másokhoz hasonlóan semmit sem tudok rólad. Megítélni csak tetteidről tudlak, azok pedig... Akkor miért csodálkozol, hogy tapasztalataik miatt félnek tőled, s hogy félelmükben nem úgy tesznek, s nem azt modják, amit valóban akarnának, s veled sem úgy viselkednek, ahogyan egymással? - hallgat el, mert úgy hiszi, ez alkalommal túl messzire ment. De mert Gaia mégsem folytatja azt, mit eleddig szívesen tett, nem hallgat el hát Nizzi, s próbálja meggyőzni elméje és teste "társbérlőjét". - Talán azon túl, hogy nem ölöd meg a kaptárban élőket, gondoskodhatnál róluk, s tehetnél próbát, milyen anyának lenni. Ezek a lények sokkal gyengébbek, mint amilyen te vagy... És védtelenebbek... Akár egy gyermek...
Ám mielőtt azt hihetné, Gaia talán felhagy a tettekkel, amelyek ijesztőek és a legtöbbször erőszakosak is, a lény megadva önnön tervének az esélyt, hogy figyelhesse legújabb áldozatait, kristályokat kezd növeszteni megint, ám ez alkalommal csak furcsa kérget alkot a kaptár körül, smaragdszín falakat. S kíséri ígérettel, mely talán fenyegető, de benne van a szabadulás lehetősége is Amelia és saját maga számára is. Meg persze Gaia számára is természetesen...
- Azt mondod, elmehetünk? Nem teszel kárt Amelia-ban és a többiekben sem, ha megtesszük?

Míg a faun válaszára vártam és végül meg is kaptam, fél szemem a csapatunk még pixi méretben jelenlévő tagját figyeltem, hiszen ő ragaszkodott legjobban a nixádhoz……vagy az ragaszkodott hozzá? Nem tudtam eldönteni ………és mivel nem kiabáltak, bár hallottam őket, de nem értettem, hogy mit beszél a Nyúl urasággal, így továbbra sem volt esélyem megtudni.
Viszont láttam, hogy az üvegért nyúl. Aztán……csak az volt a szerencsém, hogy soha egy percig sem bíztam együkükben sem - és miután épp az elmúlt percben játszottam ki a lapjaimat, nem gondoltam volna, hogy a szívükbe zártak volna, ami várható volt, - csak és kizárólag ezért voltam képes az utolsó pillanatban kissé elhajolni a felém száguldó fémesen csillanó ököl elől, hogy telibe találjon.
Fájt! Rohadtúl fájt, ahogy végig csúszott az állkapcsom szélén és a pofacsontomon, vöröslő vonalat húzva rajta. Ha ez az enyhe belemozdulásom nem lett volna, véleményem szerint bezúzza az arcomat és az fájt volna csak igazán!
Így is hátra tántorodtam és szédülten rázogattam a fejemet, hogy a látásom egyenesbe álljon, miközben próbáltam magam elé emelni a két öklömet, hogy védjem magam, ha újra neki gyűrkőzne.
Valamiért azonban ez elmaradt és inkább úgy döntött elsétál.
A nixáddal!
Ha Moros uraságnak nem volt a velem kapcsolatos üzleti tervének része a nixád, akkor rohadtul biztos, hogy én nem fogok az útjába állni. Lehet, hogy leszúrhattam volna, bár nem is figyeltem, hogy a kard nőtt-e velem együtt, de ahelyett, hogy haragot éreztem volna a fémfiú iránt, inkább valamiféle tisztelet ébredt bennem. Volt benne kurázsi az ördögbe is!
Kíváncsi voltam, hogy mit lép erre a faun, de most inkább egyelőre a gyorsan dagadó arcfelemet dajkáltam, kitapogatva, hogy nem lazul-e meg egy fogam sem.
- Legyen biztos benne! – krákogtam végül rekedten.

- Elmehettek....

Erre a szóra várt, s Amelia igyekezete segíti, hogy tett is legyen végül a reményteli képzelgésből. A lány segítsége talán szükségtelen, de mégis jól esik Nizzi-nek, s karjára támaszkodva indulnak kifelé.

- Miért zárta be őket? Így... hogyan segíthetünk azokon, akik bent ragadtak? És ha valaki...  Gaia... Engedd el őket kérlek. Halálos csapdába zártad a bentlévőket. Nem érdemlik meg. Kérlek...

Az első kérdések még neki szólnak, de aztán Gaiát vonja kérdőre, s Nizase kétségbeesetten figyelmezteti merészségére kísérőjét, de mélyen tudja, a lány aggodalma jogos. Halál vár rájuk, ha Gaia úgy akarja. S tudja azt is, semmit sem tehet értük, ha a Perem lénye dönt pusztulásukról.

Amit ő hozott el számukra.

Ezt a rémséges gondolatot hozza hát Amelia könyörgése, rádöbbenti őt arra, hogy ha ő nincs, a Kristályok Úrnője nem jut be erre a helyre. Ő az ok, a borzalmas ok, hogy mindannyiuk sorsát, életét fenyegeti most veszély. De most csak a lányt akarja kívül tudni innen, ki már másodszor segít neki.

- Kérlek, Amelia... Csak hagyd őt, engedd, hogy jó szándéka ezúttal élni hagyjon minket... - hadarja, miközben kifelé igyekszik, s talán még arra is van ereje, hogy maga után vonja az alakváltót. - A halálukat akarta, s hogy éljünk majd itt, de végül beleegyezett, hogy nem bántja őket... Csak megfigyeli... De téged is figyel... Kérlek, ne hívd ki most magad ellen a sorsot... - suttog, magam sem tudja miért, hiszen Gaia mindent hall és mindent lát, mit ő maga is. - Ki kell jutnunk innen... Ki kell jutnod...

De látja már a szabadságot, a remélt kiutat, hát hadarni kezd újra, hogy míg elérnek a folyosó végéig, elmondhassa azt, amit akar.

Pedig annyira menni szeretne... Annyira akarja, hogy Kayne Westerburg-ot lássa a fehér és bíbor kaptárak, s a lehetetlenül szürreális vidék helyett. Nem Gaia kellene, hogy legyen, ki mellett ki kell tartania, hanem az, akit szeret és aki az ismert világ végén is igyekezett óvni őt...

Pontosan attól, aki most mégis maradásra készteti...

- Amelia, ugye kérhetek valamit? - s ha a "nővér" bólint, hát folytatja, remélve, hogy kusza mondataiból kihámozzák majd, mit is kívánt, hogy megtegyenek. - Igazad van... Halálos csapda ez, de... Ezért kell valakinek maradni VELE... - úgy mondja ki a szót, hogy a másik pontosan értse, kiről is beszél, s fojtja mondandóját nyomban a lányba, ha látná, tiltakozni akar. - Kérlek, Amelia... Neked kell menned... Ő már bennem él, szörnyű lenne, ha téged sem tudnálak megmenteni tőle... - óvatosan szorít a karján, biztatás ez mindkettejüknek. - Megteszel nekem valamit? Kayne Westerburg... Megmondanád neki, hogy a világ érdemes a megváltásra és az áldozatokra? És hogy én is éppen azt teszem, amit ő tett volna?